Kiegyenesednek a dolgok - A Görögszóval nagydíjat nyert a rozékirály

Dúzsi Tamásnak fontos a múlt. Számon tartja őseit, megbecsüli a tolnai földet, ahol hagyománya van a szőlőtermelésnek. A Sárköz határán, Várdombon született, Öcsényben nevelkedett, annak is Kis-Berlinnek elnevezett utcájában, ahol a tolnai sváb családok leltek otthonra.

– Nagyapámnak volt szőleje Dúzson, s egy kiskocsmája, ahol a nagyanyám főzött – meséli az 1949-ben, épp szüret idején született bortermelő, aki a svábok szívósságával is magyarázza a sikereit. Igaz, a kitartás mellé örökségképpen megkapta az örök elégedetlenség, a folytonos igazságkeresés, illetve az (ön)irónia „képességét” is, ami sok nehézségen átsegítette már.

– Rögös út vezetett idáig – sommázza. Édesapja, akit eredetileg Pech Henriknek hívtak és csak később vette fel a Dúzsi nevet, jegyzőként, majd tanácstitkárként dolgozott, ám a politika színeváltozásai miatt favágónak állt. Idővel visszatért az íróasztalhoz: volt könyvelő, pénzügyi főelőadó. – Még emlékszem a jegyzőlakásunkra, ahonnét átköltöztettek minket egy nagy parasztházba a Sztálin útra. Innen kerültünk azután „Kis-Berlinbe”. Ott már a saját házunkban élhettünk. Nekünk nem volt szőlőnk, de körülöttünk mindenki másnak igen, így kicsi koromtól fogva szüreteltem. Mindig vonzott a föld.

Dúzsi a Gyöngyösi Mezőgazdasági Főiskola szőlész-borász szakán folytatta tanulmányait. Első munkahelye a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinát volt. Közben tanítani hívták: szőlészetet-borászatot oktatott Lengyelen a mezőgazdasági szakiskolában, s mivel nem volt az intézménynek testnevelő tanára, mint gyakorló országútikerékpáros- versenyzőt beiskolázták a Pécsi Tanárképző Főiskolára. Diplomás borász-tornatanárrá lett.

Újabb csavar az élettörténetben, hogy egyszer csak – a lassan százesztendős Szalon-ser hazájában – a Pécsi Sörgyárban találta magát. – Gyöngy-üdítőket meg Pepsit is palackoztunk, nem csak sört – figyelmeztet.

Amikor rákérdezek, miszerint el tudja-e képzelni, hogy sört is gyártson, hosszan töpreng. Végül nevetve hárít: – Meg tudnám csinálni a Dúzsi-sört, de nem fogom! Hozzáteszi, hogy rokonszakmákról beszélünk, s voltak idők, amikor ő maga a Magyar Élelmiszeripari Tudományos Egyesület bor- és sörszekciójának munkájából egyformán részt vállalt.

– A sörgyártás folyamata iparibb, de precízen kidolgozott. A higiéniai előírások is szigorúbbak, én pedig ott, a Pécsi Sörgyárban tanultam a higiéniát. Erre büszke vagyok! – vallja az év borásza, aki 66 évesen se szégyell tanulni. – Bújom a szakkönyveket, amikor pedig a lelkemet kell gyógyítanom, mert olyan világban élünk, amiben temérdek a képmutatás, a méltánytalanság és semmi hitele nincs az adott szónak, Babitscsal vigasztalódom.

Ha elmondom a Jónás könyvét – nyugtázza –, gyorsabban gyógyulnak a sebek. Dúzsi színházi közegben, közönség előtt is kipróbálta már magát. Verselt a Magyarországi Szerb Színházban és a József Attila Színház Legendák nyomában-estjein.

A boros címkékre szívesen nyomtat irodalmi idézeteket. A közepesen égetett barikhordóban egy évig érlelt Görögszó dobozán Babits Mihály „Szekszárd 1915 nyarán” című remeke díszeleg. A 2009-ben palackozott, a burgundi fajtát bordeaux-i fajtákkal házasító, Pentaton cuveé-n a költőgéniusz 1927-ből való „Poshadó kisváros a zöldben” című verse a szükséges szépirodalmi adalék.

– Én kevesebbet iszom, mint köllene – vallja meg szinte szégyenkezve a „rozékirály”, elvégre sokan így ismerik. Dúzsi erre a „címkéjére” is büszke – Egyszer a leszüretelt szőlő mennyiségéhez az erjesztőtartályom kicsinek bizonyult, ezért a kékfrankos mustjának egy részét rozénak engedtem le. Négy évvel később a Cannes-i Mondial du Rosé-n öt éremmel bekerültünk a világ legsikeresebb rozétermelői közé.

Oszt-szoroz, majd arra jut az ötgyermekes családapa, aki a famíliájával mintegy 40 hektáron gazdálkodik, hogy eddig csak Cannesban 27 érmet nyert rozéival a versenyeken. Az európai megmérettetéseken pedig hetvenet. S ha már összegzünk, hát nyugtázza, hogy hívő ember, aki azonban „nem az a templomlépcsőn csúszó fajta”.

Dúzsi Tamás azt vallja: a dolgok hosszú távon mindig kiegyenesednek – ami mégiscsak arra utal, hogy valamilyen rendező erőnek kell lennie ebben a kusza világban…