Madárember felhőt karcol

Csak egy jó ruha kell hozzá, és akár a sólymokkal is versenyre kelhetünk. Igaz, csipetnyi bátorság sem árt, mert kiugrani háromezer méteren egy száguldó repülőből mégse hétköznapi történet. Márpedig, aki a sólymokkal akar kergetőzni, arra bizony ez vár.

Csoda-e, ha a wingsuit pilóták, azaz a szárnyas ruhás ugrók nincsenek sokan? Az egész világon mindössze három-négyezren, Magyarországon pedig legfeljebb féltucatnyian. Köztük Dolhai Zoltán, aki nemcsak ugrik, siklik és kamerázik a levegőben, de az ő nyíregyházi szabóműhelyében készülnek azok a ruhák is, amelyek nélkül lehetetlen volna a szárnyalás.

A húsz főt foglalkoztató műhely minden túlzás nélkül világhírű ma már. A világon mindössze négy igazán elismert márkanév létezik, köztük a vendéglátónk cége, ahová Amerikától Ausztrálián át Olaszországig, a Föld minden pontjáról érkeznek megrendelések. Tíz éve kezdődött a karrierjük. Illetve kicsit hamarabb, hiszen a szabócsaládból származó, harmincas éveinek derekán járó Zoltán barátunk tizenkilenc évesen kezdett el ejtőernyőzni, a szárnyas ruhás repülésnek pedig az ejtőernyőzés az alapja. 2005-ben vette fel magára először a speciális ruhát, s azóta szinte le se lehet vakarni róla. Pedig egyáltalán nem úgy indult, hogy később majd ennek révén lesz ismert neve a világon.

– Oktatófilmre kellett volna venni azt az ugrást, siklást. S azon bemutatni, hogyan nem szabad… Pörögtem, forogtam, fogalmam sem volt, mi lesz a vége, de aztán mégis szerencsésen földet értem – meséli nevetve a nyíregyházi üzem aprócska irodájában, ahol munkatársai lépten-nyomon ránk nyitják az ajtót, s így avatatlanul is részesévé válhatunk a speciális ruhák elkészítésének.

Nem tűnik bonyolultnak. Képzeljünk el egy bő kezeslábast, amelyiken a váll és a combok, illetve a két láb között felfújható lebernyegek vannak, ezeket aztán majd a beáramló levegő fújja fel szárnyakká. De ennek a ruhának mindent ki kell ám bírnia! Mert elég egyetlen rosszul rögzített mandzsetta, elvarratlan öltés… De erről ne is beszéljünk!

Az itt készült ruhákat amúgy Dolhai Zoltán meg két barátja, Szörényi Csaba és Tímár Vince próbálja ki először, majd kiadják tesztelésre a világ legjobb ugróinak. Ott használat közben videofilmek készülnek róluk, ezeket aztán felteszik a világhálóra, és jönnek a megrendelések. No, nem sok, nem kell ezres szériára gondolni, de ez nem is baj, hiszen egy szárnyas ruha megvarrása mégsem egyenlő, mondjuk, egy férfiöltöny elkészítésével. Értelemszerűen sokkal, de sokkal bonyolultabb annál. De a velük szemben támasztott követelményeket se lehet összemérni.

– Mi a különbség az ejtőernyős, illetve szárnyas ruhás levegőutazás között? – kérdezzük, miközben Dolhai levegőben készült fényképeiben gyönyörködünk.

– Az utóbbinak az a lényege, hogy a ruha segítségével sokkal több időt tölthetünk el a levegőben, és nemcsak vertikális, hanem horizontális mozgásra is van lehetőség – avat be a kérdéskör titkaiba. – Ha valaki sima ernyőzéskor, mondjuk, négyezer méterről ugrik ki, egy perc szabadesés után nyitnia kell az ejtőernyőt. Szárnyas ruhával viszont egy perc helyett hármat lehet eltölteni a levegőben az ejtőernyő nyitása előtt, s közben akár öt-hat kilométert is megteszünk. Egy méter süllyedés közben három- négy métert haladunk előre.

A szárnyas ugrók óránként kétszáz kilométeres sebességgel száguldanak, és a kezdetek kezdetén bizony nagyon gyakoriak voltak a halálos balesetek. Az első próbálkozások a múlt század derekán történtek, de az első igazán biztonságos ruhákra egészen az ezredfordulóig kellett várni. Egy francia sportember készítette el az első, piacra is szánt ruhát, de – milyen a sors – egy fatális hiba miatt tesztelés közben ő is életét vesztette. Azóta azonban nagyot változott a világ, a sportág művelői szerint ez sem veszélyesebb, mint a versenyautózás vagy -motorozás, de azért ugrás előtt a legtapasztaltabbak is mélyen magukba szállnak. Néha azonban ez sem használ, a véletlenek bármikor közbeszólhatnak. Most két éve így vesztette életét Kínában egyik legismertebb szárnyas ugrónk is, aki az ottani világbajnokság legnagyobb esélyesének számított.

– Kiből lehet egyáltalán madárember?

– Ha már elsajátította az ejtőernyőzés legapróbb fogásait is – feleli vendéglátónk. Neki ezernél is több ugrás volt már a háta mögött, amikor belebújt a szárnyas ruhába.

Manapság ezt az oktatási rendszer fejlődésével két-háromszáz ugrás után is ki lehet próbálni. Általában ezután jöhet a bázisugrás, ami azt jelenti, hogy az ember feláll egy sziklára vagy felkapaszkodik egy toronyba, és leugrik. De miután Nyíregyháza környékén nem nagyon vannak sziklák, sőt, két-háromszáz méter magas tornyok sem, ezért ha Dolhai Zoltánéknak sürgősen ugrani támad kedvük, általában Szatmárba mennek, ahol Mánd alatt áll egy jó kétszázas tévétorony – a többit el lehet képzelni. Azt a tornyot sok más újságíróval együtt történetesen ismerem én is, az avatása előtt egyszer majdnem felmásztam a derekáig. Azóta is szédülök, ha csak messziről látom.

– Nem vagyunk egyformák. Az egyik embernek ehhez, a másiknak ahhoz van kedve, tehetsége, adottsága – mondja erre Dolhai Zoltán. – A mi életünk az ugrás, a repülés. Amikor karcolja az ember a felhőt.