Még csak száz - Harmincat vígan letagadhatna

Ül a szobájában, előtte a Szabad Föld. Elolvassa elejétől végéig – a rejtvényt is megfejti –, különben is szeret olvasni. Hatvanéves korában ment nyugdíjba a vasúttól, 2006-ban költözött Zagyvarékasról Apostagra, Imre fiáékhoz.

Zagyvarékas persze hiányzik, hiszen ott született ő is meg a felesége is. Szép lány volt Lékó Julianna, négy lánytestvér közül a legszebb. Tizenhét évesen vette feleségül, hatvan esztendőt éltek együtt. Ott fog nyugodni majd mellette a zagyvarékasi temetőben, de most még itt van – s ahogy egy ismerőse mondja: még csak százéves. Száz, de hetvennek se látszik.

Az agya pedig – magyarázta lelkesen egy CT-vizsgálat után nemrég az orvos – olyan, mint egy harmincévesé.

Kitűnő a memóriája, a hallása, a látása – két sikeres szürkehályog- műtét után már olvasószemüveget sem használ –, csak sajnos elérte a Parkinson-kór, de tud alkalmazkodni hozzá. Vérnyomás-csillapítón kívül más gyógyszert nem szed. Hosszabb útra járókerettel megy, és nem az utcán fut már, hanem helyben a verandán. Néhány esztendeje még ásott a kertben, mára maradt a borsófejtés, a zöldbabvagdosás, a diótörés.

Mindig szerette a földet, szüleinek is volt öt holdjuk. Öten voltak testvérek is, már gyermekként eljártak a báróhoz napszámba meg summásnak. Nehéz volt a megélhetés, a barátaival ezért a harmincas évek elején elindult Budapestre. Gyalog mentek, aztán három hét múlva – mert nem kaptak tovább munkát – újra gyalog hazafelé. De volt ennél jóval nagyobb gyalogmenet is az életében: Gomelból, ahol 1942-ben kivagonírozták őket, egy hónapig gyalogoltak, míg elérték a frontot. A visszaútról, a fejvesztett menekülésről jobb nem beszélni. Hazatérve visszakerült a vasúthoz – ahová 1938-ban vették fel pályamunkásnak –, a bombázások után helyre kellett állítaniuk a vonalat, s amikor a háború véget ért, menteni a menthetőt. Négy fiuk született: József, István, Imre, László – a két idősebb, akik még a front előtt jöttek világra, sajnos már nem élnek. Nyolc unokája és tizenhárom dédunokája van, mindegyikről tudja, hol lakik.

– Mi az, ami a leggyakrabban eszébe jut az életéből? – kérdezem.

– Sokat gondolok a gyerekkoromra – válaszol –, amikor szabadon futkároztam. Katonaként tüzér lettem, mint apám az első világháborúban, nem felejtem soha, amit Oroszországban átéltem. Nekem mondhatják, hogy nincs Isten, én – leginkább az urivi hídfőnél, ahol nagyon sokan elestek – megtapasztaltam, hogy van. Nélküle nem lennék most itt. Idehaza csodálatos érzés volt, amikor végre beköszöntött a béke: jártuk tehervonattal az ország vasútvonalait, raktuk vagonba, amit még használni lehetett. Nagy munka volt, ’46-ban kaptam érte én is 1300 forint jutalmat – ebből megvettem a családnak az egész évi búzát meg a kenyérhez valót. Ötvenötben pedig telket adott a vasút Zagyvarékason, 340 négyszögölt 340 forintért, 1957 júliusától kellett törleszteni. Addigra már felépült a házunk, 34 ezer forint kölcsönt vettünk fel, kétszázalékos kamattal. Nagyon sokat köszönhetek a vasútnak, és úgy érzem, én is mindent megtettem érte. Előmunkásként nekem a munkánál nem volt fontosabb, inkább kihagytam az ebédet is, csakhogy rendben legyen minden. Katolikus emberként a pártba soha nem léptem be, de tizenkét évig – a nyugdíjazásomig – szakszervezeti vezető voltam, a Terézvárosi Pályafenntartási Főnökség dolgozói háromszor választottak újra elnöknek. És a legtöbbet a feleségemre gondolok, aki mindig türelmes, jó társam volt. Pedig majdnem harminc éven át – 1945-től – csupán a hétvégeken jártam haza Budapestről, a MÁV-tól.

– Száz év nagy idő és sok tapasztalat. Milyennek látja a mai világot?

– Munkásember voltam, és nagy baj, hogy ma nem jut munka sokaknak. Mit csináljon az, aki szereti a családját, de nem tud enni adni a gyerekeinek? A közmunka nem megoldás, mert az nem hoz létre valódi értéket. A rendszerváltozáskor sok mindent szétvertek, elkótyavetyéltek, pedig meg kellett volna tartani, ami jó volt. Mindennek a munkás meg az egyszerű téeszparaszt itta meg a levét. Ideje lenne már, hogy velük is törődjön valaki.