Az én képernyőm: Rokonszenv és riadalom

Al Ghaoui Hesna tudja, hogy a világ soha nem volt annyira Bábel, mint most. Soha olyan értékzavar, káosz és bizonytalanság nem uralkodott a Földön, mint ma. Bár talán csak azért érezzük így, mert naponta kapjuk az arcunkba. Nyisd ki a tévét, és garantálható, hogy öt percen belül szembesülsz valami szörnyűséggel. Hesna nem azt választja, hogy hozzánk vág valamit, aztán továbbáll, hanem barátságosan, könnyedén, kíváncsian megkérdez mindent, amit kell. Kihúz egy szálat az óriásgombolyagból. Most például az ökoterrorizmusról készített riportfilmet. Egy olyan témáról, amely ellentmondásosságával senkit nem hagy hidegen.

Magam is azt gondolom, hogy a környezetvédelem korunk egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb témája, hiszen mindnyájunk, gyermekeink, unokáink jövője a tét. Az állatvédelem pedig személyesen is nagyon közel áll hozzám. Én vagyok az a néző-olvasó, aki ha állatkínzásról értesülök, azonnal habzani kezd a szám, ökölbe szorul a kezem és vitát nyitnék a halálbüntetésről. De aztán lecsillapodom, elmúlik bennem a gyűlölet, s már kevesebbel is beérném a bűnös számára… (Például pár év börtönbüntetéssel, de azzal azért mindenképpen.) Nos, a fanatikus állatvédők nem hirtelen természetűek, hanem az életüket teszik fel az ügyre. És ezért nagyon nagy szükség van rájuk! Csak akkor van baj, ha nem ismernek határt és egy jó cél érdekében a rossz eszközöktől sem riadnak vissza. Ez pedig kontraproduktív, mert maguk ellen – és így az állatvédelem ügyével szembe – fordítanak sokakat. Személyes példa: éveken át támogattam a Négy Mancs szervezetet és nagyon rokonszenves projektjeit. Például amikor kivásárolta az erdélyi mutatványostól az orrába fűzött karikán át láncra vert táncoló medvét, vagy becsületes munkában lesántult lovaknak szerzett nyugdíjasotthont. Ám amikor szinte tönkretette a magyar libatenyésztést úgy, hogy ráadásul soha nem tudta lemosni magáról a gyanút, miszerint külföldi érdekcsoportok mozgatták – akkor elhagytam őket. És nem bírom a szőrmekabátot viselő nők megtámadását sem. De nagyon taszító volt az egyik amerikai szervezetnek a gyerekek körében folytatott horrorkampánya: olyanokkal borzolták a kicsik idegeit, hogy az anyukájuk gyilkol otthon, amikor levágja a csirkét, agyonüti a halat stb.

Az állatok rengeteget szenvednek mindenhol, főleg a harmadik világban. A fejlett világ pedig a gyógyszer- és kozmetikumgyártásnál használja őket kísérleti alanyként. Az állatvédők sokat elértek az érdekükben, csakis nekik köszönhető, hogy például több ország is megtiltotta a kozmetikai iparban való felhasználásukat. Az Európai Unió is számos szabályt hozott a védelmükben.

Ám a fanatizmus semmilyen ügyben nem jó, ebben sem. Hesna bemutat három magyar fiatalt, két lányt és egy fiút, akiket a módszereikről kérdez. Beszélnek az állatfelszabadításról, akcióikról, szabadon engedett madarakról, istállóból „kimentett” borjúról. Megbillogozzák saját magukat, hogy még jobban átérezzék és másoknak is bizonyítsák a barbárságát, s büszkén mutatják égési sebeiket. A néző meg rokonszenvez velük, ám riadozik is tőlük. De így vannak velük a saját rokonaik és barátaik közül is sokan, mesélik. Ők persze – mint ahogyan Hesna külföldi riportalanyai is – nem magukat tartják terroristáknak, hanem mindenki mást, mindnyájunkat, akik megesszük, megkínozzuk, korlátozzuk, semmibe vesszük az állatokat. Bár magamat csak az elsőben érzem bűnösnek, néha mégis elgondolkodom rajta, nincs-e némi igazuk. Hiszen, ahogyan Assisi Szent Ferenc mondta: testvéreink az állatok.