Még mindig nem késte le! Illatokra szomjazva

Úgy gondolom, az igazán fenséges, természetes illatokat a kertben kell keresnünk (és nem a parfümboltokban). Hiszen melyik illatszer versenyezhet például a frissen nyíló rózsa mennyei illatával? Bár az utóbbi évtizedek virágnemesítési törekvései nem éppen az illatra összpontosítottak, azért jó néhány olyan illatos növényt ismerünk, amelyekkel létrehozhatjuk a magunk illatkertjét a kert lehetőleg fagymentes, szélvédett és napsütötte szegletében. A szélvédettség egy helyen őrzi meg az illatokat, a napfény pedig fölerősíti, megnöveli a mennyiségüket.

Helyes, ha ez az illatkert a járda mellett vagy az ablakunk alatt létesülhet, mert akkor jobban élvezhetjük. Illatos növényeket a balkonládába is ültethetünk, vagy a kert még szabad részébe. De – ügyesen összeválogatva – a díszkert egyben illatkertül is szolgálhat: egyszerre lehet színes-virágos és illatozó.

Tavasszal illatozik az ibolya, a jácint, az illatos nárciszfajták (melyek hagymái egyes faiskolákban kaphatók) és a gyöngyvirág. Mivel ekkor még kevesebb az illatos virág, a jelentőségük nagyobb.

A késő tavasszal illatozók közül kitűnik a buja szépségű lilaakác, illetve az orgona: lehetetlen betelni gazdagon áradó illatukkal. Ezt követi a fűszeres jezsámen, majd a nyári orgona, az édes és enyhén citromos illatú japán lonc, aztán jönnek a liliomok, a violák, a szegfűk, a ternyék. És persze a rózsák, melyek erősen, közepesen és gyengén illatosak lehetnek – legalábbis a faiskolai minősítések szerint.

Ősszel már jóval kevesebb az illatozó virág, ilyenkor élvezhetjük a krizantémok jellegzetes illatát. De ekkor illatozik a nálunk még kevéssé ismert, gazdag virágpompájú északi selyemmirtusz is. Külön csoportot alkotnak az este illatozó virágok, melyek között elmaradhatatlan a fűszeres virágú estike, a bugás lángvirág, a jerikói lonc, az orvosi szappanfű, s a kerti rezeda: különlegesen finom, diszkrét illata sosem hiányozhatott dédanyáink kertjéből.