Min nevettünk? - Pünkösdi történet

Májusban álltam be, és a következő hónapban már nagy eseményre készültünk. Közeledett a pünkösd és vele a bérmálás ideje. A püspök érkezése akkor még faluhelyen nagy dolognak számított. Eljött a napja, én pedig nem kis izgalommal készültem. Jóval a szertartás előtt bejött a sekrestyébe a fiatal püspöki titkár, és instrukciókat adott a szertartásra vonatkozóan. Elmondta, mit hogyan kell tennem. A tálcára mennyi kis fiolába töltött szent krizmát (szentelt olajat) tegyek, mellyel majd a püspök megkeni a bérmálkozók homlokát – és minden egyebet is szépen elmagyarázott.  

Én igyekeztem jól megjegyezni a teendőket, hogy lehetőleg pontosan teljesítsem a feladatot. Simán is ment minden, ám amikor az utolsó ember is megkapta a bérmálás szentségét, a titkár sietve jött be a sekrestyébe. – Elfelejtette a vizet – mondta –, azonnal készítse el, rögtön jövök érte! 

Én nyomban fogtam a lavórt, jó háromnegyedig megtöltöttem vízzel, s vittem sietve a titkárnak, aki már szembe jött velem. Amikor meglátott, elmosolyodott, s így szól szelíden: – Piroska! Nem fürödni akar a püspök úr, csak az olajat szeretné lemosni a hüvelykujjáról, ahhoz kevesebb víz is elég. Mondanom sem kell, mit éreztem. Letettem a lavórt, egy kis fiolába vizet töltöttem – végül minden rendbe jött. Az ebédnél, amit a püspök úr és kísérete tagjainak tiszteletére adtak, a titkár elmondta a történteket. Nagy derültség kerekedett, a püspök úr is jót nevetett...