Nem panaszkodhat - Az ő RC 44-esei a legjobbak Európában

Paulovits megtermett ember. Gyerekként is hirtelen emberesedett meg, s lett korán 192 centi magas. Székesfehérváron született, élt, tanult. Sportolt, főleg úszott, de atletizált, kosarazott és röplabdázott is. Miként lett vitorlás? Barátja vitorlásedző édesapja szólt: „jó anyag”, a vitorlázást neki találták ki. Így Balatonalmádiban kötött ki, a szóló, finn-dingi versenyosztályban. Tizennégy éves múlt.

Mi fogta meg? Mi tetszett neki? Előbb a vonatozás. Már akkor se száguldoztak a honi vonatok, két és fél óra volt a 70 kilométeres út odáig, és ugyanannyi vissza. S vonaton egy fiú, ha ismerkedős, beszélgetős típus, az udvarolgatás sincs tőle távol, és épp a Balaton felé tart, sosem unatkozik. Persze tetszett neki a tó is, az örök rejtély, a kiszámíthatatlan. Az is kedvére való volt, hogy verseny után sokszor őt intették le elsőnek. Érmet, kupát kapott, amit vihetett haza, s mesélhette a vonaton: hogyan ment a vízen cikkben, majd cakkban, a mezőny ellenében miért tartott ő jobbra, amikor mindenki balra ment vagy fordítva. Tizenöt év felé mondják ezt szerencsének, de mondhatják tehetségnek, talentumnak is.

Hanem, vallja meg harminc év távlatából, merthogy ilyenkor már a régi csínyek elévültek, legtehetségesebbnek talán az árboctörésben bizonyult. Ennek is oka volt. Szégyellte, hogy a többiek már könnyű alumíniumárbocokkal szaladgálnak a vízen, ő pedig fával. A többiek lesajnálták, ilyennel indulsz, te szegény! Hát ő – éremről, kupáról eleve lemondva – direkt futott homokzátonyra. Borult is, törtek azok a farudak. De hiába, bespájzolt az egyesület ezekből az árbocokból, az eltört helyett kapott „újat”, ódivatút, lesajnált fát. Ha szóltak neki, ezt hogy csináltad, a karját széttárva magyarázta, pechem volt. Hittek neki, hideg volt már a víz, ilyenbe normális ember direkte bele nem pottyanna. Azért, enyhítve a gondot, ott maradt a hajók reparálásánál. Segített, előbb csak a hajópucolgatásban, s míg szorgosan mosott, csiszatolt, megfigyelt minden lényegest. Így tanult szerelni. Később egy idős mestertől, nem kevés időt, kunyerálást bedobva, szerzett egy sablont, megépített egy szörföt, ami csak úgy hasított a vízen. Nyertek is ezzel sokan.

Paulovits rájött: nem vitorláznia kell, az neki már nem kihívás, inkább szörföt, majd hajót épít. Közben voltak vargabetűk az életében. Hajósember életében ez szinte előírás, a célhoz nem mindig az egyenes a legrövidebb út, ahhoz szél, szellő, miegyéb szükséges. Szülői óhajra elvégezte a vendéglátóipari főiskolát. (Balaton mellett ennek nyilván hasznát veszi az ember.) A Kandó főiskolán a számítástechnikával is bajmolódott úgy négy évet, itt még azért néhány vizsgája hátra van. Sportember, és nem a lusta fajtából, nyilván befejezi, bár őt évtizedek óta csak a hajóépítés boldogítja, foglalkoztatja.

Az első hajót húszévesen építette. (Vitorlázott még akkortájt, a válogatott körül mocorgott, kikerült, s vissza, a finn-dingi hajóosztály már csak ilyen.) Működött! És érkeztek a megrendelők. Rájött, bár benne van elég igyekezet, egyedül kevés lesz. Ma harmincöten vannak. Hogy megy a cég? Nem panaszkodhat. RC 44-es hajóosztályban, mondja szemlesütve, az ő hajói a legjobbak Európában.

Dolgozott, álmodott, rajzolt eleget, míg rájött, a cégénél nem mindenben neki kell a legjobbnak lennie. A fia már ügyesebben, jobban eligazodik az internet világában, és talpraesetten tárgyal. Hajóépítő mérnökei is merészebbeket álmodnak nála. Ez nem baj, nyugtat meg, ötven elmúltam már, és utazni még szeretek.

Rögtönzött műhelylátogatásra indulunk Paulovitscsal. Ezt fotózhatják, ezt nem, sorolja. Nem titkolózni akar, de a hajóépítés nem lecsó. Hiába is írnám, vegyünk egy negatív műanyag hajósablont, azt öntsük ki üveggel, karbonnal, más egyébbel, jó tempóban melegítsük, hűtsük, és a tőkesúlyról, árbocról, vitorlákról, más szerelvényekről meg ne feledkezzünk! Úgy fél év, rengeteg egyeztetés a megrendelővel, míg az új tervből hajó lesz. A hajóépítés bizalmi munka. Árakról kérésére nem írok, elég annyi, némelyikből telne néhány házra, lakóparkra.

Ottjártunkkor épp egy RC 44-es készül, utolsókat simítanak rajta. Már tréleren áll, egy hét múlva vihetik. A tóhoz, ott daruval a vízre emelik, és futhatnak vele. Vízen sokáig nem marad, algás lesz, moszatos, ami lelassítaná, úgyhogy újra kiemelik, bepányvázzák, fedett helyre viszik.

Egy plakátot nézünk, rajta a felirat: Fifty-Fifty, Kékszalag-verseny, 7 óra, 13 perc, 57 másodperc. A kéttestű, kétárbocos vitorlás (katamarán), hála a néha 70 kilométeres szélnek, saját rekordján 3,5 órát javítva, ennyi idő alatt kerülte meg a tavat. A többi hajó még órákig volt a vízen, hatvanat csak másnap délután vontathattak biztonságosan a kikötőbe.

– Ötvenéves koromra a hajót magamnak terveztem. Ötven láb hosszú, innen a neve. Amikor kész lett, Józsa Mártonék (a legénységet is említsük: Kelemen Tamás, Goszleth Marcell, Aklan András, Adorján Csaba, D’Albini András, Németh Áron, Majthényi Mátyás, Lukács Csaba) szóltak, szponzor van, adjam el, azzal indulnának. Nagy rekordot futottak! – büszkélkedik Paulovits Dénes. – Hátra is dőlhetnék akár, de az nem én lennék. Sosem nyugszom, elégedett még semmivel nem voltam. A fejemben kész a terv, tudom, hol javíthatok rajta. Nem, nem lesz nagyobb, csak más, jobb, gyorsabb...