Szeretik a vendéget! Mosolyognak! A profi kiszolgálás nyomot hagy az emlékekben

Hogy akkor mégis mekkora az akkora? A Hotel Hungaria a maga 463 szobájával ugyan nem mondható panziónak, de például a 791 szobás prágai Hilton azért majd’ kétszer akkora, hogy a moszkvai, kétezer szobás Izmailovót ki ne felejtsük a sorból.

Az igazi nagyok azonban az óceánon túl, Amerikában, mégpedig Las Vegasban vannak: a világ tíz legnagyobb szállodájának a fele ott található; közülük az MGM nevezetű hotelgyár viszi a pálmát 6800 szobával.

És akkor a világ legnagyobbját se hagyjuk ki, az pedig az Óratorony Hotel (Clock Royal Tower) Mekkában, ahol 8000 szoba várja a kétmilliós zarándoknép egy (kisebb, ám gazdagabb) részét…

De térjünk vissza Budapestre és a jeles évfordulókhoz. Az egyik éppen százéves: ekkor, vagyis 1915-ben nyílt meg, nagyjából a mai épület közepén, a Grand Hotel Imperial. Abban a korban ez volt a legszebb, a legmodernebb és a legnagyobb szálloda Magyarországon. „Amit a szállodaiparban a technikai tudomány eddig alkotni tudott, az megtalálható ebben a szállodában. Márvány lépcsőház. Tágas folyosó. Halle minden emeleten és a földszinten. Szobák saját fürdővel és előszobával. Minden szobában központi fűtési berendezés és melegvíz-szolgáltatás. Saját gőzmosoda és villamerőre berendezett vasalóműhely. Úri és női fodrászterem. Szolid árak: szobák napi 4 korona 50 fillértől” – ajánlotta művét a közönség kegyeibe a tulajdonos Keleti Lajos.

Ez tehát száz éve történt, de már ez az esemény is előzményes. Ugyanis az 1884-ben átadott Központi Indóházzal szemben – ebből lett 1892- ben a Keleti pályaudvar – a vasútállomás környékének első fogadója a Debrecen Szálló volt. A kicsi, mindössze tizenkét szobás fogadó 1878- ban nyílt meg, törzsközönsége a korabeli feljegyzések szerint a közeli lóvásártér lócsiszárjai közül került ki.

A „vaspálya” elindulásával mellette nyitotta meg kapuit a Central Hotel 1889-ben. Ez már négyemeletes, hetvenszobás épület; abban az időben újdonságnak számító villanyvilágítással, liftekkel, elegáns előcsarnokkal várta az utazókat. E kettőből és a közben közéjük beépült Imperialból lett aztán a Szabadság szálló, ami a második jubileumot jelenti: ötven éve, vagyis 1965-ben nyitotta meg kapuit, ahogy ma mondanánk tehát, három az egyben… Hogy aztán 1983-ban újabb felújítás következzen, aminek eredményeként harminc éve, 1985-ben – ez volna a harmadik jubileum – átépítve és kibővítve, több mint ötszáz szobával ismét kinyissanak, akkor már csatlakozva a világ egyik legnagyobb szállodaláncához, Best Western Hotel Hungaria néven.

Néhány érdekesség az elmúlt harminc évből. A Grand Hotel Hungaria akkoriban 528 szobával, 1000 ággyal várta a vendégeket – 1600 forintos szobaáron. Night Clubja, a Phönix Budapest éjszakai életének egyik jelentős helyszínévé vált.

A bár első itallapja szerint egy Coca-Cola 30, egy Unicum 60 forintba került, abban az évben, amikor az átlagkereset 5961 forint volt. Az elmúlt harminc esztendőben több mint kétmillió vendég mintegy hatmillió vendégéjszakát töltött a szállodában, köztük olykor olyan hírességek, mint Bruce Springsteen, Mike Oldfield vagy Brad Pitt.

– Azért ma sem panaszkodhatnak – mondom a szálloda jelenlegi igazgatójának, Krausz Györgynek. – Amikor jöttem, a szálloda előtt vagy hét autóbusz torlaszolta el a Rákóczi utat.

– Ahogy a szakmában mondjuk: a foglaltságunk éves szinten 60 százalékos, ami jónak mondható, de a közönség már nem olyan, mint amilyen egykor benépesítette a hotelek elegáns halljait, előcsarnokait. Ők már az új világ, a fapados világ vendégei: a repülés megszűnt a kiváltságosok szórakozásának lenni, ma már a jóval szerényebben élő középosztály is megengedheti magának, hogy akár egy hétvégényi pihenésre is repülőre üljön és szállodában lakjon.

– Az egykori szállodaigazgatók még büszkén sétálgattak birodalmukban, minden vendéget, s azok igényeit és titkait is ismerve. Ez mára alaposan megváltozott; a New York-i Marriott Marquis Hotel recepciója például a nyolcadik emeleten van, vagyis a vendég úgy közlekedik az épületben, hogy nemhogy az igazgatóval, de még a portával sem találkozik.

– Ez így van: az egykori személyiségek helyét átvették a személytelen komputerek. Ma egy rendes portásnak fogalma sincs, ki lakik a szállodájában, a vendég egyszer csak jön, felveszi a plasztikkártyát, hogy aztán soha többé ne is lássuk, mi több, néhány helyen távozáskor már a szobai tévéjén keresztül képes akár kicsekkolni is.

– Itt is ilyen „rendes” portások vannak?

– Mi megpróbálunk egy kicsit ellene dolgozni ennek a trendnek. Vagyis nem hagyjuk veszni a hagyományos vendéglátást, a személyes szolgáltatást. Ugyan családiasnak nem nevezhetem az itteni légkört, hiszen ahhoz túl nagyok vagyunk, de igyekeztem olyan kollégákat találni, akik nemcsak értik, de szeretik is a szakmájukat, és a legfontosabb: szeretik a vendéget! És mosolyognak! A hozzánk érkezők az esetek többségében legfeljebb két napot töltenek itt, ezalatt kell a profi kiszolgálás mellett emlékezetében otthagynunk valamennyit a nálunk remélhetően megtapasztalt kedvességből is. Ez lenne a mi ujjlenyomatunk.

– A Ki kicsoda?-ból tudom: Krausz György éppen második „szezonját” tölti ebben a szállodában. Az elsőt mintegy 45 évvel ezelőtt, szállodaportás- tanulóként indította.

– Előtte a Gellért szálló teraszán voltam felszolgáló, ahol is sajnálatos kézügyességem okán egy tálca sörrel beterítettem a tűzijátékra váró nagyérdeműt, de volt két kaszinótojásom is, amit a rendelést feladó hölgy mély dekoltázsa miatt nem sikerült pontosan az asztalára szervíroznom… Továbbá a felszolgálóknál közismert fogást, az egykezes, kanalas-villás tálalást sem sikerült elsajátítanom, így hát kitettek onnan.

– Valószínűleg így lesz az ember szállodaigazgató: fiacskám, magának nem megy a kanalas-villás tálalás, meg ne lássam többé a mosogató környékén! Mire az ember szomorúan felballag az emeletre, s beül a Direktor feliratú szobába…

– Valahogy így, de azért emlékeztetném: előbb volt még némi portaszolgálat is. Igaz, nem sokkal később aztán már igazgató lehettem sokfelé: Pesten, Visegrádon, Pécsett. A szakmában eltöltött első ötven évem végén, 2008-ban tértem vissza ide. Azóta azon dolgozunk, hogy az ország legnagyobb szállodája ne csak az átutazó vendégeket fogadja, hanem a konferencia- és rendezvényturizmusból is kivegye a részét, és tudja, hogy otthagyjuk azt a bizonyos ujjlenyomatot. Rendíthetetlen optimistaként tekintek a szállodám és a magam következő ötven éve elé.