'Főúr, snapszert mindenkinek!' - A szokatlan rendelést is teljesítették!

 Üres hassal mégse indulhat neki az ember lánya, úgyhogy bemelegítésképpen Krúdy-korabeli vendéglőket járok sorra. Az óbudai sétán – amelyet a helybéli Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum szervezett – a szívem csücske a Kéhli vendéglő a Mókus utcában, amiben nem kis szerepe lehet a fogasszeleteknek Takács Pista receptje szerint. Hogy ki ő? Az archaizáló étlap szerint Pista bá’ immáron két hosszú évtizede ízlelgeti e ház mulatós kedvű vendéglősével a tüzes fehérborokat és a sok-sok szomorkás meg dévaj nótát. Mindezeken kívül még a has- és gyomorkörnyék örömeiben osztoznak, ennek is köszönhető a Takács uram titkos utasításai alapján elkészített pompás halköltemény.

Előtte egy óbudai snapszerlevest?

A legendárium szerint valamikor az 1930-as évek tájékán, egy átmulatott éjszaka után, másnapossága orvoslásaképpen, újból becsípve érkezett a jegyző a kártyakompániájához. Elkezdték játszani az akkoriban népszerű négyes snapszert. Amikor licitálásban a jegyzőre került a sor, tévedésből – valószínűleg az alkohol ködében tévelyegve – saját magát hívta meg a piros ásszal. Mivel védte őt a részegek őrangyala, a másik három lappal megkapta a piros királyt és a felsőt is. Bemondta a snapszert, megnyerte a játszmát. Örömében kiabált a pincérnek: „Főúr, snapszert mindenkinek!” Azzal az asztalra borult és elaludt. A pincér kétségbeesve jelentette a konyhán a különleges rendelést. A Kéhli vendéglő többek között attól vált nevezetessé, hogy náluk a vendég kívánsága szent és sérthetetlen volt, úgyhogy Kéhli mama nagy lélekjelenléttel megmentette a helyzetet: a konyhában talált nyersanyagokból összedobott egy levest, amelyet snapszer gyanánt tálalt fel a pincér. Így indult a kártyások asztalától hódítóútjára a fenséges óbudai snapszerleves.

Öblítésképp egy Krúdy-fröccs?

Csupán a nagyétkű-borissza írófejedelem iránti tiszteletből! A róla elnevezett itóka Krúdy örök (alkohol) szomjáról is tanúskodik, ugyanis 9 deci bort kell 1 deci szódával keverni – szerinte ilyen arányban a víz „megnevetteti” a bort. Abban, hogy a hírnév így szárnyra kapta a Kéhli és Prósz vendéglős családok „összeházasítása” után felfutott éttermet, Krúdy is ludas lehet mindennapos látogatásaival. 1933 tavaszán, egyik este, szokás szerint, betért az óbudai otthonához közeli Kéhlibe, megitta a borát és szólt a pincérnek, hogy vinne haza abból a legendás zöldszilvániból.

Amikor másnap megtalálták a holttestét, az üres borosüveg a feje mellett állt, benne egy szál rózsával… Desszertként szolgálnak itt történettel a törzsvendég író Márai Sándorról, a színész-komikus Latabár Kálmánról és a primadonna Honthy Hannáról is.

A kocsmatúra szellemi csemegéitől telítve izgatni kezd, hogyan élt a XVIII. század végén egy jómódú patikus és családja a budai várnegyedben. Irány a Dísz tér 15., a De la Motte–Beer-palota! Az egykori kis földszintes házat De la Motte császári mérnökkari alezredes és neje tette igazán palotává, amikor 1760-ban ide költöztek. Ám nem laktak itt sokáig, 1773-ban eladták Beer József Kajetán katonai gyógyszerésznek, aki már korábban megnyitotta patikáját a földszinten – a barokk kapualj, az udvari árkádsoros loggia és az emeleti enfilade (sorjában egymásba nyíló, faliképekkel gazdagon díszített szobák) látványáért már a Beer családot illeti köszönet.

Hogy miből futotta egy patikusnak várbeli palotára? A családfőt mai fogalmaink szerint inkább vállalkozónak nevezhetnénk: afféle „patikaüzérként” adta-vette nemcsak a pirulákat, hanem a gyógyszertárakat is, ezenkívül volt hamuzsírüzlete, lakásokat adott bérbe, és csokoládégyártással is kísérletezett. A házban is kihasznált minden helyet: a padláson gyógynövények száradtak, a pincében pedig berendezett egy kis laboratóriumot.

Egészen az 1960-as évekig senkinek sem volt fogalma arról, hogy milyen értékes falfestéseket rejtenek az épület falai, ugyanis a tulajdonosok az eltelt 230–240 év során rengetegszer ráfestettek – a restaurálás előtt legalább 14-15 réteg fedte a most már megcsodálható, de hiányos eredetit. A szalonszobát a legfényűzőbb módon – a legszebb intarziás bútorokkal, a legnagyobb csillárral – rendezték be, hiszen itt kellett reprezentálni a gazdagságot a vendégek előtt. A nappali falfestése Krisztus szenvedéstörténetének négy fontos jelenetét ábrázolja, a család vallásosságát mutatva (akkoriban csak katolikusok költözhettek a várnegyedbe). Jelentem: a megszokott kerti pottyantós mellett a patikus úrék, egyfajta státusszimbólumként, szobavécét is használtak! A rendkívül diszkrét külsejű darab az avatatlan szemek számára nem keltett gyanút, míves bútornak nézett ki. Ha már a higiéniánál tartunk: a száradó herbáriákból nemcsak orvosságokat kotyvasztottak, hanem likőröket, gyomorkeserűket főztek, továbbá fűszerezésre és illatosításra használták őket. Ahogy akkoriban az emberek két fürdés között (egy-két hétig) parfümöt és pacsulit használtak, a házaikat is sűrű szellőztetés helyett inkább illatosították – fahéjjal, narancshéjjal, levendulával. Mentségükre szóljon, hogy az utcáról a lovas kocsik és a repceolajos lámpák miatt sokszor csak a bűz áramlott volna be.

Most viszont finom kürtőskalácsillat csábít az Országos Széchényi Könyvtár felé, ahol a humor köré csoportosították a programokat. Sándor György humorista válogatott rögtönzéseit a Semmittudás Egyetemének katedráján a színész Mikó István követi A gyomor örömei című kabaréjával.

A szellemességre folyton éhezve ereszkedem le a Wallenberg parkba, a Rejtő-maratonra: a ponyvaregények nagymestereként tisztelt, 110 évvel ezelőtt született író műveiből olvastak fel itt a meghívott vendégek.

Életének egyik nagy talánya: Rejtő Jenő a nélkülözést megelégelve, kimerülten tényleg jelentkezett-e a francia idegenlégióba, valóban a saját tapasztalása ihlette-e a történeteket?! Bármilyen hitelesen festi le, hogyan zsugorodik a tevék púpja az égető napsütésben, Észak-Afrikában igen, de a légióban valószínűleg sosem járt. Legendás figuráival matrózkocsmákban találkozhatott, ezenkívül rengeteg korabeli újságot, ponyvát olvasott. De ez a tény csöppet sem csökkenti könyveinek élvezeti értékét!

Hogy mit keres épp a zsinagógakertben Rejtő?! Zsidó származású volt, ami az életébe került. Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Tuskó Hopkins, Senki Alfonz és Csülök „szülőatyja” bujkálni kényszerült, úgyhogy az ideggyenge írónak a szükséges kezelésen kívül jól jött a beutaló a híres tébolydába, Benedek István „aranyketrecébe”. Igaz, ő erről sajátos véleménnyel bírt: „A bolond ember eléggé logikus, csak az épelméjűek bírálata felületes.” A kórházból hurcolták el, egyenesen a tűzvonalba, Voronyezs közelébe, mínusz ötvenfokos télbe. Legyengült szervezetét a dermesztő hideg, az embertelen bánásmód és az állandó életveszély felőrölte. Merthogy „csak az nem fél, akinek nincs fantáziája”. Feltehetőleg 1943. január 1-jén halt meg.

Egy belső hang – a testemé – az ágyamért kiált. Hazaindulok a belvárosban még éjféltájban is hömpölygő tömegben. Gondosan ügyelve a Rejtő- bölcseletre: „Kerüld a részeg embert, hogy téged se molesztáljanak hasonló állapotban.”