Az én képernyőm: Bármit, csak olvassanak!

Mint például a minap, amikor volt radnótis magyartanárával, Arató Lászlóval váltott szót az iskolai kötelező olvasmányokról. Ám ez egyáltalán nem privatizálás volt, hiszen Arató a Magyartanárok Egyesületének elnöke, számos pedagógiai program alkotója, kutató, máig aktív gimnáziumi tanár. Tehát a legkompetensebb a témában. Fantasztikus felkészültségű, sokoldalú, nagy tudású bölcsész és legendás tanár. Amellett semmi „elnökös” nincs benne, laza, modern fazon, a gyerekek szerint igen jó arc. Hatvanéves, de fiatalabbnak látszik, ha meg beszélni kezd… Csak azt érzem, akárhányszor látom: mekkora mázlija van annak, aki a tanítványa lehetett!

Most a kötelező olvasmányokat vitatták meg. Azért az elég vicces, hogy ma is azok a kötelezők, mint amiket én tanítottam gyakorló évemben, sőt amiket tanultam – elhihetik, hogy nem tegnap volt. János vitéz, Kincskereső kisködmön, Pál utcai fiúk, Egri csillagok, Légy jó mindhalálig, Kőszívű ember fiai. A gyerekek – talán a Pál utcai kivételével – mind utálják. Móra szomorú, Jókai nyelvezete érthetetlen, Nyilas Misi akkora lúzer, hogy nem lehet vele azonosulni, az Egri csillagok túl vastag… S mégis, konokul feladják nekik, szenvednek velük, immár hatvan éve, és láthatóan egyre inkább. Persze van annak a nézőpontnak is létjogosultsága, hogy minden nemzetnek létezik közös nemzeti kultúrkincse, amit mindnyájunknak ismernie kell. Ez igaz, de a gyerekek nagy része nem teszi magáévá ezt az irodalmi kincset, letudja a netről lelopott összefoglalókkal, kész az olvasónapló, mehet tovább a csetelés. Arató László azt mondja, hogy aki 12-13 éves korára nem kedveli meg az olvasást, később már nemigen fogja. Pedig a mai gyerekek sokkal jobban tudnak olvasni, mint az akár tíz évvel ezelőttiek. Mert a net, az okostelefonok, a tabletek világában naponta rengeteg betűt fogyasztanak. De ezek nem könyvek! Nem személyiségépítő, élményt adó, a világban eligazítani segítő történetek.

És akkor a tanár úr elmondja, hogyan és mit tanít kötelező olvasmányként. Ő nem a kronologikus, hanem a problémacentrikus irodalomtanítás híve. Miért kell 13 éveseknek kétszáz éves szerzőket olvasni, akik persze szépet és jókat írtak – de nem nekik! Pedig Shakespeare-t is lehet tanítani, de nem a Vihart, hanem a Rómeó és Júliát. Tehát meg kell találni a kamaszokhoz közel álló témákat. Arató László módszere, hogy bármit hajlandó megvitatni a gyerekekkel, amit szeretnek olvasni. Legyen az a Szent Johanna gimi vagy az Éhezők viadala, akár az Alkonysorozat – csak olvassanak. A kötelező olvasmányokon túl bevezette a közös és a kölcsönös műveket is. A gyerekek maguk választhatják ki, mi legyen az a három, amit még mindenkinek el kell olvasni. Ezenkívül mindenkinek kell egyet ajánlania a másiknak, amit a társa feldolgoz. Végül is így jó sok mű van forgalomban. Ez működik. El kéne hajítani a rengeteg verselemzést, mert minek? Nyújtsa fel a kezét, akit valaha is érdekelt, hogy mi egy versnek a mondanivalója…

Még rengeteget kellene beszélni erről a témáról. Azért Mészáros Antónia szomorkásan megjegyezte: igen, működik. Az ország egyik legjobb elit iskolájában, ahova talán nem is jár olyan gyerek, akinek a szülei ne lennének diplomások. De Arató tanár úr optimista. Mint minden igazi tanár.