Pál Csaba: Nincs meg a csodaszer

– A „szórakozott tudós” sztereotípia helyett ön lezserül öltözködik, még saját irodája sincs, babzsákokon ülünk, felszolgálja a teát, egyszersmind rendkívül laza.

– Negyvenéves vagyok, nem tudnék másmilyen lenni. Ha körülnéz az osztályon, a laborban, sehol nem talál luxusra utaló nyomokat. Irodámat Papp Balázs kollégámmal osztom meg, hiszen a legtöbb projektet együtt visszük, másrészt pedig nem szeretném magamat vezetőként elkülöníteni a társaimtól. Jellemzően otthon dolgozom többet, ám a megbeszéléseinket ebben a szobában tartjuk, ahol babzsákokra telepedve sokkal oldottabb a légkör.

– Azért szigorú is tud lenni?

– Komoly elvárásoknak kell megfelelni, hiszen itt is a teljesítmény számít. Hogy jól vagy rosszul mennek-e a labor dolgai, az teljesen az én felelősségem. Húszfős csapatom van, fölöttébb motiváltak, hozzák is az eredményeket. Fontosnak tartom, hogy a munkatársaim, a tanítványaim minél több külföldi konferencián vegyenek részt. Van olyan hallgatóm, aki még csak huszonhárom éves, még el sem kezdte a PhD-ját, de idén már öt-hat nemzetközi tanácskozáson járt Kínától Amerikáig. Azontúl, hogy képvisel bennünket, új kapcsolatokat is teremt.

– Hogyan választják ki a kutatási témáikat?

– Intuíció alapján. Engem a genetikai rendszerek és a biológiai hálózatok evolúciója kutatójának tartanak, de ennél sokkal több minden érdekel. Csak olyan kérdést szeretek felvetni, amilyet eddig soha senki nem tett fel, és azt a kérdést a nagymama, vagyis a nem szakmabéli is érdekesnek, fontosnak és érthetőnek találja. Sokszor a gyermekien egyszerű felvetések vezetnek sikerhez.

– Mondana példát?

– Miért van az, hogy egyes gének gyorsan vagy lassan változnak az evolúció során? Tudunk olyan génről, amelyik ugyanazt csinálja egy egysejtű élesztőben, mint az emberi szervezetben, annak dacára, hogy másfél milliárd év választ el bennünket a fejlődésben. Ha az élesztőből kiütünk egy gént, akkor elpusztul, de ha berakjuk az ember megfelelő génjét, újra működőképessé válik. Erre az alapvető problematikára meg kell találni az újszerű választ, hogy mitől függ, milyen törvényszerűségek érvényesülnek. Váratlan felfedezések is történhetnek, ilyenkor meg kell érteni és fel kell térképezni a mögöttük lévő molekuláris mechanizmusokat és a gyakorlati alkalmazásuk lehetőségeit.

– Nyilván ehhez jól felszerelt laborra és rengeteg pénzre van szükség.

– Mindkettő rendelkezésünkre áll. Az antibiotikumokkal szemben ellenálló baktériumok kitenyésztéséhez és azok vizsgálatához rengeteg manuális munka szükséges, amit nálunk két laboratóriumi robot végez. Magyarországon intézeti kutatócsoportként mi kezdtünk ilyeneket alkalmazni egy uniós támogatás jóvoltából. Amíg mások egy-két antibiotikumra vagy baktériumra koncentrálnak, addig mi harminc-negyven fajtával dolgozhatunk. A robotok hétvégén is működnek: kikeverik az antibiotikum- koktélokat, növesztik a baktériumokat és nézik a reakciókat. Pénteken beprogramozzuk a gépeket, és hétfőn kiértékeljük az adatokat. Sokkal gyorsabb a kutatás, nagyobb az esélye az eredménynek.

– Előfordul, hogy a kollégái olyan ötletekkel állnak elő, amilyenek önnek nem jutottak eszébe?

– Számtalanszor. Sőt, létezik kutatási irány, amibe én nem kezdtem volna bele. Idetartozik például a biotechnológia új ága, a genommérnökség, amelynek révén egyszerre válik lehetővé irányítottan bevinni mutációkat a genetikai állomány több pontjára, hogy módosítsuk az adott élőlényt. Én nem lennék már ebben szakértő, de jó érzés, hogy valamilyen szinten a részese vagyok az egészségügy számára is áttörést jelentő projektnek.

– Nem véletlenül hangsúlyozta a Bolyai-díj átvételekor, hogy fontos a csapatmunka. Áder János köztársasági elnök meg azt mondta: „a kutatásokban keresi a stratégiai játékokra jellemző izgalmakat”. Mit értett ezen a párhuzamon?

– Egyszer említettem valahol, hogy szeretem a számítógépes stratégiai játékokat, és ezekhez hasonlítottam a kutatásokat, hiszen itt is apró mozaikokból építkezünk, mindazonáltal nincsenek megszabott keretek. Ugyanolyan szenvedélyesen és játékosan lehet művelni a tudományt, mint bármilyen más örömteli tevékenységet.

– Tényleg „magyar Nobel-díjnak” számít a mostani kitüntetése?

– Magyarországon sokak szerint ez a legnagyobb tudományos elismerés. Azért is különleges, hiszen ilyen fiatalon még nem kapta meg senki. Nagyon jó visszajelzés számomra, érdemes volt hazajönni külföldről.

– Miközben egyre több fiatal hagyja el az országot…

– Valóban. Szerintem meg kell tapasztalniuk a nyugati laborokra jellemző mentalitást, ugyanakkor az lenne a jó, ha rengeteg ismerettel felvértezve visszatérnének, és szülőhazájukban kamatoztatnák a tudásukat. Láttam, hogy a külföldön lehetőséghez jutók erős honvággyal küszködnek, de az életkörülményeiket és anyagi megbecsülésüket racionálisan nézve mégis kinn maradnak.

– Ön miért döntött a hazatérés mellett?

– Amíg az embernek nincs családja, a kalandvágy és a tudásvágy hajtja. Oxfordban a hazai fizetésem majd’ ötszörösét kerestem, ami tetemes összegnek tűnik, de az ottani viszonyokhoz mérten éppen csak kijöttünk belőle a családommal. Figyeltem a magyarországi kutatásokat, és komoly bizalmat éreztem irántuk. Másfél-két év előkészület után 2008-ban döntöttem a hazatelepülés mellett. Elnyertem egy fontos uniós pályázatot, ami a jövőbeni munkám alapjául szolgált. És látott bennem fantáziát a Magyar Tudományos Akadémia, illetve a Szegedi Biológiai Kutatóközpont is. Ha bármelyik nem jön össze, akkor maradunk. Nem vagyunk szegediek – én Gyöngyösön szület- tem –, de már idevalósinak érezzük magunkat. A feleségem természetvédelemmel foglalkozik, van egy tizenegy esztendős lányunk és egy ötéves fiunk.

– Beszéljünk a kutatásairól. Hogyhogy azok a „csúnya” baktériumok érdeklik?

– Nem mindegyik „rossz fiú”. Az viszont tény, nem tudnánk meglenni nélkülük. Ha a bélrendszerünket nézzük, az egy dzsungel, több ezer baktériumfaj található benne. De nem annyira éles a határvonal a „jó fiúk” és a „rossz fiúk” között. Ha megbetegszünk, egy részük aktiválódik, és úgy dönt, jobb dolga lesz egy másik élőlényben. De csak részben válnak kórokozóvá.

– És bevethetjük ellenük az antibiotikumokat…

– Azok a laboratóriumi munkánk másik főszereplői. Az érdekel bennünket, hogyan lesznek ellenállók a baktériumok, vagyis mitől alakul ki az antibiotikum-rezisztencia. Érdekes jelenség, hogy a baktériumok egymástól tudnak felvenni géneket, és cserélgetik egymás közt. Így válhat rendkívül gyorsan egy ártalmatlan baktérium kórokozóvá, illetve egy másik gén felvételével ellenállóvá az antibiotikumokkal szemben. Egyebek közt arra vagyunk kíváncsiak, mely fajok között zajlik ez a genetikai cserebere, és hogyan lehet lelassítani vagy megállítani a folyamatot.

– Mi a válasza?

– Sajnos nem nagyon tudunk mit tenni. Túljárnak az eszünkön. Most viszont felfedeztünk olyan új hatóanyagokat – később antibiotikumok lehetnek és a gyógyszeripar is érdeklődhet irántuk –, amelyekkel szemben a vizsgált baktériumok ritkán vagy egyáltalán nem lesznek ellenállók. Sikert még csak a kémcsőben aratunk, de ez nagy lehetőségekre inspirál bennünket. Módszerünk az Achilles-sarok elvén alapul, vagyis az antibiotikumokkal szemben ellenálló kórokozók érzékeny pontját kell megtalálni és támadni. Ha antibiotikum-párokat látunk, együtt lehet őket alkalmazni. Egy „koktél” sokkal hatékonyabb, mint ha egyenkénti adagolással próbálkozunk. Nehéz a párosítást eltalálni, de a robotok segítségével előbbre juthatunk. Végtelen játékról van szó. Újabb és újabb stratégiákkal lassítható a baktériumok evolúciója, de soha nem állítható meg.

– Mi most a legbiztonságosabb antibiotikum?

– Nincs univerzális csodaszer. Habár folyamatos áttörések vannak a mikrobák világában, dogmák semmisülnek meg – amit az iskolában tanultunk, az már régen nem úgy van. Engem az tesz boldoggá, ha intellektuális kalandokat kereshetek. Ezért is lettem biológus.