Dagonyázni vágynak - Életmentő tippek az egyre forróbb nyarakon

Az egészséges sertések testhőmérséklete 38-40 Celsius-fok, ezt a hőszabályozásukkal a környezet hőmérsékletétől függetlenül is tartani igyekeznek. Nagyobb baj addig még nincs, amíg működik a fizikai hőszabályozás, bár a sertés annak leghatásosabb formáját, a nedves úton történő hőleadást, a párolgást kihasználni nem tudja. Vannak ugyan verejtékmirigyei, de azok nem működnek, így izzadni sem képes.

Nagyobb a gond a felső kritikus hőmérséklet fölött, a hő-stressz állapotában, de hogy hol a határ, az nemcsak a külső hőmérséklettől, hanem a napsugárzás, a páratartalom és a légmozgás együttes hatásától, sőt az állat fajtájától, életkorától, hasznosítási irányától, tartási módjától is függ – sőt még egyedi különbségek is akadnak.

Az állat a komfortérzetének hiányát ekkor már viselkedésváltozással és a termelés csökkenésével jelzi (kevesebb mozgás, falkán belüli szétterülés, étvágycsökkenés, hideg, nedves felületek keresése, „pancsolás”, több vízfogyasztás, gyakoribb vizelés, szaporodásbiológiai zavarok, a kanok ondóminősége romlik, a hízóknál a súlygyarapodás hiánya). A 40-60/perc légzésszámú sertés már bizonyosan a hő-stressz állapotába került: a normális légzésszám 8-18/perc.

A legnehezebb helyzetben a túlsúlyos vagy fialás előtt lévő, még inkább az éppen fialó sertések vannak, ezek igénylik a legtöbb segítséget. Különösen veszélyeztetettek az öreg, elhízott, szívbeteg állatok, illetve a stresszérzékeny fajták egyedei. Amikor a fizikai hőszabályozás akadályba ütközik vagy elégtelennek bizonyul (kritikus a külső hőmérséklet és páratartalom), életbe lép a kémiai hőszabályozás, mely idegi-hormonális irányítás alatt álló élettani folyamatokból tevődik egybe.

Ha a kémiai hőszabályozás is összeomlik, emelkedni kezd a belső, ún. maghőmérséklet. Ennek 1 Celsius- fokos emelkedése az anyagforgalom 10-15%-os növekedésével jár, ami pedig további hőtermeléssel, így a szervezet most már saját magát „hajtja” a hőpangás, majd a hőguta felé. A normálisnál melegebb vér a központi idegrendszerben az érmozgató- és légzőközpontot kezdetben izgatja, majd azok bénulását okozza. A hőguta néhány óra alatt kialakulhat. Hőguta közeli állapotban az állat tekintete ijedt, a környezet ingereire nem reagál, a bőr és a kötőhártya erei erősen kitágultak, támolyog, gyakori az öklendezés, a hányás. A légzés kezdetben szapora és felületes, ziháló jellegű, később ritkább, mélyebb, szabálytalan. Amikor már a légzés nehezített, rendszerint tüdővizenyő alakult ki, ilyenkor savós vagy savós-véres orrfolyást is észlelhetünk. A pulzus igen szapora, a belső hőmérséklet feltűnően magas (41–43 Celsius-fokra is emelkedhet). Az izomzat tónusa fokozódik, az állat nemegyszer merev lábakkal kitámaszkodva áll, zihál, alig kap levegőt. A vemhes koca elvetélhet. Az elhullást gyakran görcsök és „tudatvesztés” előzik meg. A 43 Celsius-fokot elérő állatok csaknem kivétel nélkül görcsök között pusztulnak el.

A megelőzés vagy segítségnyújtás lényege, hogy olyan körülményeket teremtsünk, melyek között az állat a fizikai hőszabályozás valamelyik formáját (esetleg egyidejűleg több formáját is) igénybe veheti, ezáltal el sem jut a kémiai hőszabályozásig: árnyékolás, szellőzés, enyhe huzat, permetszerű víz levegőbe juttatása (a vízcseppek a bőrre hullva nemcsak kellemes érzetet adnak, de az elpárolgásuk hőt von el), az ólak környékének, az etetőutaknak és a trágyacsatornáknak naponta többszöri fellocsolása. Nagyon fontos, hogy az állatok bármikor friss ivóvízhez juthassanak még moslékos etetésnél is. Csak a 8–15 Celsius-fokos víz üdítő hatású.

Amennyiben hőgutára utaló tüneteket látunk, az állatorvos megérkezéséig életmentő lehet az állat tarkótájékának hideg vizes locsolása, az egész testfelület hideg vizes permetezése vagy a végbélbeöntés.