Fohász a foglyokért

Bagon a két világháború között nagyrészt ipari munkások és a távoli tájakról télre hazatérő kőtörők hozták létre a dalárdát, aztán megalakult a Bagi Bokréta, amely 1944-ig működött. Ennek örököse az 1950-ben alapított Bagi Népi Együttes, amely 1976-ban vette fel a néprajzkutató-népművész Mu  haray Elemér nevét.

A tiszta forrás ma már nem csobog csak úgy magától, éltetni kell. Ezen a vidéken szerencsére vannak, akik ezt megteszik. A '80-as évek közepén Aszód és Bag központtal megalakult a Galga menti Népzenei Műhely, 1990-ben „Rózsát ültettem a gyalogútra...” címmel az aszódi Petőfi Múzeum gondozásában megjelent Maczkó Mária és Rónai Lajos népdalgyűjtésének eredménye 200 oldalon. Bagnak van egy csodálatos hangú, ma már 83 esztendős népdalénekese: Tóth Sándorné Tóth Juliska néni – nagy esemény volt, amikor 2003-ban megkapta az Életfa-díjat, és Piros bagi nagy határ címmel kiadták a lemezét.

A bagi együttes, amelynek ma négy korcsoportban több mint 160 tagja van, számos díjat, kitüntetést mondhat magáénak. Az a műsoruk azonban, amelyet az I. világháború százéves évfordulóján a falujukban mutattak be először, minden eddiginél sikeresebb. Láttam Bagon, a zsúfolásig megtelt művelődési házban – szem nem maradt szárazon –, aztán az Országos Táncháztalálkozón – felállva tapsolt a Budapest Sportaréna közönsége –, s nemrég a Hősök Napján, szabadtéren, a szadai faluház előtt. Azt pedig az együttes tagjaitól tudom, hogy amikor a tavasszal egy szakmai napon előadták, a zsűri képviseletében mikrofonhoz lépő Zsuráfszky Zoltán nem tudott megszólalni – szemét törölgetve csak annyit mondott: „Majd később...”

„Ne sorozzanak többé katonát – A Nagy Háború népi emlékezete” – ezt a kettős címet viseli a csaknem egyórás műsor. Zenei szerkesztője Rónai Lajos tanár úr, az együttest kísérő Fix-Stimm zenekar vezetője, rendezője ifjabb Rónai Lajos, az együttes művészeti vezetője – remek táncos, a hagyományok nagy tisztelője. Apja fia, mondhatjuk – de csak az egyik: a másik, vagyis Zoltán a Fix-Stimm zenekarban játszik.

A műsor elején ízelítőt kapunk a háború „örömeiből”: lelkes önkéntesek ropják a verbunkot, katonavonatok indulóit halljuk, hangzik a „Megállj, megállj, kutya Szerbia, / Nem lesz tied soha Bosznia...”. Aztán kaszárnyák bakanótái jönnek, majd a lövészárkok nyomorúsága, keserűsége – és egy vers: Ima a lengyel dombon. Aszódi Mátyás írta, s tán el is mondta elesett bajtársa sírja mellett valahol Lembergnél – most dédunokája, Fercsik Gábor táncos szavalja el meghatottan. Aztán megszólal a Fogolyének, könyörgés és remény: „Ó, nézz le édes Szűz Anyánk hű magyarjaidra, / Vigasztaló, derűs napfényt adjál fiaidra, / Kegyelmes jó Anyánk, tekints a foglyokra, / Ó, nagy irgalmú Szűz Anyánk, vezesd őköt haza…”

És újra öröm a faluban: megjöttek a foglyok. De van, aki hiába vár – neki csak a gyász maradt. Tóth Juliska édesapja sem érkezett meg soha: ő a II. világháborúban esett hadifogságba, azt se tudni, hol nyugszik. Hányan és hányan vesztették el így apjukat, férjüket, gyermeküket, testvérüket Bagon – meg szerte az országban.

A magyar népért – és minden népért, minden emberért – szól hát a záró ének: „Páva madár leszállott a tóra, / Vizet visz a sorozók számára, / Barna kislány, zavard el a pávát, / Ne sorozzanak többé katonát...”

Soha többé! – erre figyelmeztet egy falu múltja: a közös emlékezet.