Ha ecsetért kiált a téboly

Az Oktogonnál lévő bérház negyedik emeletén járunk, itt kapott helyet a muzeális gyűjtemény. A kiállítótér közepét egy 1917-es makett foglalja el: a hajdani betegek gondos és aprólékos munkával készítették el a Lipótmezőn működött elmegyógyintézet – 1992-től bezárásáig Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet – épületének élethű mását, ez egy darabig még megmarad az utókornak. A falakon portrék, grafikák, látomásos festmények – laikusként nagy részükről nem lehet megmondani, hogy beteg ember készítette őket.

– Ez a téboly múzeuma és archívuma. Szeretnénk felszabadítani ezt a témát, hogy beszélni, sőt értekezni lehessen róla, hiszen az őrület és az önkívület része az emberi természetnek és kultúrának, a pszichotikus állapotok megismerése és a tudatalatti világa pedig a művészeti szemléletmódokat is befolyásolta. De az őrület és a deviancia kérdéskörével sokszor tabukba és előítéletekbe ütközünk – véli Perenyei Mónika művészettörténész.

A tárlat pszichiátriai kezelés alatt álló emberek munkáit őrzi, amelyeket az elmeorvosok az előző századfordulótól gyűjtöttek. Gyógyszeres kezelés híján akkoriban sokkal több időt töltöttek az intézetben az emberek, hónapokig, évekig vagy életfogytig tartott a terápia, illetve az orvosi felügyelet.

A hajdani angyalföldi elme- és ideggyógyintézetet földrajzilag is a város peremén, a mai Nyírő Gyula kórház helyén alapították 1883- ban. A rendőrségi beszállítások végállomásaként híresült el, a bűn, a szegénység és az őrület találkozott itt, ezzel megbélyegezve azokat, akik bekerültek. Az intézeti élet jobbítására tett kísérletek is a gyógykezelés részét képezték, a társadalmi előítéletek pedig motiválták a szakembereket arra, hogy a látogatóknak egy elmeügyi múzeum keretében megmutassák a páciensek és az orvosok küzdelmeit. Úgy vélték, hogy a munkával töltött napi rutin, a foglalkoztatás, a környezet rendben tartása oldja a befelé fordulást, a „nemes szórakozások” művelése pedig pallérozza a lelket. A terapeuták mai tapasztalata is az, hogy az eredménnyel járó tevékenységek, a rajzolás, az írás jótékonyan hat a személyiségre, általa finomodik a csoporton belüli viselkedés és a kommunikáció.

A vizualitás fontos szerepet játszott az intézeti munkában, ezért a betegekről felvételeket készítettek, majd azokat a kórlapjaikhoz csatolták – ezek a bűnüldözésből ismert rabosító fényképekhez hasonlítanak leginkább (sajnos csak néhány maradt meg közülük). Ugyanakkor reprezentatív fotóalbumokkal, az intézet otthonos oldalát megmutató fényképekkel is dokumentálták ezt a sokak számára elrettentő világot. A hetvenes évekből már egy lipótmezői életképeket őrző fotóalbum is fennmaradt, amelyet egy páciens állított össze orvosának – mutat rá az egyik tárlóra Perenyei Mónika.

– A betegek vizuális megnyilvánulásait már a XX. század legelejétől használták diagnosztikai célokra. Eleinte arra, hogy megismerjék a betegeket, aztán a munka során felfigyeltek arra is, ha valakinek érzéke volt a rajzoláshoz és a festéshez, illetve a betegek között akadtak képzett művészek is. A századfordulótól az intézeti élet, a kezelés része volt a munkaterápia, amely elfoglaltságot adott a betegeknek, ők pedig munkájukkal az intézet fenntartását is szolgálták: dolgoztak a konyhán, a kertben, állatokat neveltek vagy éppen asztalosmunkát végeztek.

Az 1931-ben megnyílt elmebetegügyi múzeum Selig Árpád elmeorvos gyűjtésén alapult, aki a képek összeválogatásakor esztétikai szempontokat is érvényesített. A történelmi viharok többször megtépázták az anyagot, sok értékes mű vagy anyagában romlandó tárgycsoport (mint például a kenyérbélszobrok) eltűnt, elenyészett.

– A betegek készítette rajzok és festmények, portrék és életképek dokumentumértéke nagyobb, mint esztétikai jelentőségük. Az intézetben élő paciensek kinti, civil életéről alig tudunk valamit, bekerülésükkor mindenekelőtt mint beteget azonosították őket. A kezeltekről, az orvosok és a páciensek kapcsolatáról leginkább a megörökített arcvonásokon és tekinteteken keresztül alkothatunk képet magunknak.

A gyűjteményben számos kép akad, amelyeket képzett alkotók készítettek. A Nagybányát is megjárt festőművész, Pál István 1929- ben került az intézetbe, és rengeteg portré került ki a keze alól, közülük néhány a betegtársak által az orvos számára megrendelt hálaajándék is lehetett. A hajdani négyből sajnos már csak egy tusrajzot őriznek Nemes Lampérth Józseftől, a meteorológus Bártfay József Árpádtól egész rajzciklusokat, és számos festményt Pál Istvántól, Zórád Gézától, László Jánostól, Áronson Gábortól. Gulácsy Lajost is kezelték a Lipótmezőn, de tőle nem maradt a gyűjteményben semmi. A kórlapról az derül ki, hogy néha ugyan kért földszínű festékeket és ceruzát, de nemigen dolgozott, mert nem volt abban az állapotban...

Az írásos anyagok között található Báthori Erzsébet perének latin nyelvű jegyzőkönyve, a „Matuska-ügy” sajtóvisszhangja és a Szálasi Ferenc elmeállapotát vizsgáló, 1939-ben kelt m. kir. törvényszéki elmeorvosi szakvélemény is. Fellelhetők még a betegek versei, írásai – ezekből lehet következtetni szerzőjük állapotára és az orvosokhoz való viszonyára. A kezeltek egyébként szívesen leveleztek orvosaikkal: rendszeresen kérdezgették, meddig tartják még bent őket, vagy éppen azt kérték, keressenek nekik egy női partnert…