Lőpor a selymes lódingban

Megérzés is vezeti a gyűjtőt a hozzáértés mellett, hogy felismerje az ütött-kopott, rozsdás tárgyban a valódi értéket – derül ki az egri Történeti Tárház alapítójának szavaiból. Észak-Magyarország legnagyobb, hadtörténeti relikviákat bemutató kiállítóhelyén járunk. A magánalapítású múzeum anyagában az őskortól egészen az 1848–49- es szabadságharc végéig követhetjük eleink kézifegyvereinek történetét, remekbe készült, gyönyörűen díszített eredeti tárgyak jóvoltából. Kiemelt figyelmet kap a huszárság, amelyet most időszaki tárlat is bemutat.

– Mindkét nagyapám végigharcolta az első világháborút, az ő történeteik már gyerekként megragadták a fantáziámat. Egyik nagyapám rémálmai arról szóltak, hogy Doberdóban kőzáporral támadták őket – meséli Tóth Sándor. – Felsőzsolcán laktunk, és akkoriban az ottani padlásokon még elrejtett szuronyokra, kardokra lelhettünk. Később már megtaláltak a tárgyak.

Minden lelethez egy-egy história fűződik. Egy rézkori csákányra például egy alföldi tanyán bukkant, mégpedig egy vödör fülén. Egy öregúr feltehetően évtizedek óta használta mint merítősúlyt, amikor vizet húzott a kútból. Belebotlott egy háromezer éves bronzkori lándzsacsúcsba is az egri gyűjtő, azt ugyanis 35 éve, május elsején egy piros zászló végére tűzték – a felvonulás után viszont eldobták az utcán a zászlót a csúcsával együtt.

– Korábban megesett, hogy a beolvasztástól menthettem meg egyegy értékes tárgyat. A kiállításon látható, bronzból készült, míves török vezéri dobot például, amire hajdan kutyabőrt feszítettek, és Bécs ostrománál fokozták vele a harci kedvet, már épp vitték volna a vastelepre. Ma viszont félő, hogy sok becses tárgy ebek harmincadjára kerül – véli a Tárház alapítója.

Már csak korlátozottan gyarapodhat az anyag, hiszen ha valaki ódon tárgyra lel, nem adhatja el magángyűjtőnek, hanem be kell szolgáltatnia egy múzeumnak. Mindez megköti a műgyűjtők kezét. Tóth Sándor eredetileg autókkal foglalkozott, ám a szenvedélye egyre nagyobb teret követelt az életében, ezért elvégezte a történelem szakot. Rendszeresen kutatja a középkori forrásokat, több könyve jelent meg, például írt a Tarna menti királysírokról. Most éppen a templomos lovagok nyomát kutatja Eger mellett, egy még fel nem tárt kápolnában. Azt tervezi, hogy az Egerben 13 éve látható, egyedülálló gyűjteményét a magyar nemzetre hagyja, mondván: „Nem hoztam semmit a túlvilágról, ezért nem is viszek semmit.”

Ezzel lehetett átszúrni a páncélinget, mutat egy XVI. századból származó hegyes tőrt. Mint kiderül, ezt a ritka fegyvert a Mátrában lelték, ahol az rádióantennául szolgált. Az egri történész szerint azért sem könnyű régi fegyverekkel foglalkozni, mert igen sok a profi hamisítvány, és ezek olykor még a hozzáértőket is megtévesztik. A kerámiák is tartogatnak meglepetést: az egri műgyűjtővel megesett, hogy egy szkíta mitológiai alakokkal díszített, több mint kétezer évesnek vélt, fekete edényt vásárolt, ám utóbb kiderült, alig több százévesnél, mivel a magyar millennium idejére készítette egy művész. Párja is lett az edénynek: ezt Szentendrénél egy kertben vetette ki a Duna.