Száz icce bort ide!

A Czóbel família nem tartozott a leggazdagabb szabolcsi családok közé, és a családfájuk gyökerei sem nyúlnak vissza egészen az Árpád-korig, ám kiválóbbnál kiválóbb embereket adtak a hazának. A legenda szerint az első Zobel, a német eredetű Ferencz lovassági tábornok 1678-ban telepedett le nálunk, s nyert magyar nemességi diplomát. Aztán a család tagjai, mint lenni szokott, szétszóródtak, legjelentősebb águk a Szabolcs megyei Anarcson szerzett birtokot, s épített az 1800-as évek elején kis kastélyt. A park is ekkor létesült.

Mint ebben az időben szinte kivétel nélkül minden kastélypark, az anarcsi is angol mintára készült, tele egzotikus növényekkel. Az anarcsi kúriát kialakító Czóbel László messze földről hozatott ritka fafajokat, például ezüst- és japánfenyőt, tulipánés liliomfát, s más ritka növényeket. Az itt díszlő fák közül említést érdemel a huszonöt méternél is magasabbra nőtt páfrányfenyő, valamint a Tiszántúl legöregebb tulipánfája. De nagyon szép a vasfaállomány, ezenkívül kocsányos tölgy, enyves éger, fehér fűz, nagylevelű hárs, a vérbükk, különféle juharfák és természetesen az elmaradhatatlan platánok méretes példányai díszítik a kertet.

– Az idősebb fák 150-160 évesek – mutatja Kalinák József polgármester, akivel az újonnan kialakított, kacskaringós ösvényeken ballagva gyönyörködünk az öreg fákban. – A falu ifjúságának évtizedek óta a legkedvesebb játszó- és találkozóhelye a park, amit mi csak Bárókertnek nevezünk. Ennél sokkal nagyobb volt, de a második világháborút követő évek sehol az országban nem kímélték a hasonló kerteket. Ez is a felére csökkent, de a legértékesebb rész megmaradt. Gondozására viszont sokáig itt sem jutott se pénz, se eszköz, az özönfajok, mint például az amerikai kőris, már fenyegetően terjeszkedtek. Élve egy pályázat adta lehetőséggel, nemrég csaknem kétszázmillió forintot fordítottunk a héthektáros terület rendbetételére, amely így újból a Nyírség egyik legkedveltebb turistalátványossága lehet. Még az idén a kúria teljes körű felújítása is megtörténik.

Nem csupán a park fái, bokrai vonzzák ide a látogatókat, hanem a kúria utolsó gazdája, Czóbel Minka (képünkön) emléke is. Sokan a majd’ száz évet élt baroneszt, a XIX. század végének ünnepelt költőnőjét tartják a szimbolista költészet hazai megteremtőjének. A Nyugat előfutárának is mondják, aki úgy közlekedett az Arany János és Ady Endre közötti, mások számára átjárhatatlannak tűnő szellemi falon keresztül, mint valami test nélküli tündér. Egyik mai méltatója, Szepesi Attila szerint „irodalmunk egyik legnagyobb, legtitokzatosabb varázslója, e női Verlaine olyan verszenéket hallott meg, és a magányos szellem olyan sóvárgását fogalmazta dalokká, az ezredvégi széttöredezettségben is olyan misztikus áhítatú és démoni fényudvarú szavakat mondott ki, melyek ma is modernek”.

Különös, sejtelmes, titokzatos – leginkább e szavakkal jellemzik az 1855-ben született bárónőt, aki az egyetemet a párizsi Sorbonne-on végezte, beutazta Európát, öt nyelven beszélt és írt, még Jókai Mór is rajongott érte. Ő azonban mindig Anarcson érezte a legjobban magát. Otthonában – afféle vidéki irodalmi szalonban – számos neves ember fordult meg, köztük az egyik legnagyobb magyar festő, Mednyánszky László is, aki a sógora is volt egyben, ugyanis az egyik Czóbel fiú a festő húgát vette el feleségül. Levelezésben állt a kor legnagyobb művészeivel is, köztük a világhírű norvég íróval, Ibsennel, aki a tőle kapott Mednyánszky-festményt egész életében az íróasztala fölött tartotta.

Tucatnyi próza- és verskötete jelent meg, a magyar mellett franciául, angolul, németül verselt, magyar klasszikusokat fordított nyugati nyelvekre, nyugati moderneket pedig magyarra. Ő írta az egyik legismertebb magyar nóta szövegét is: „Kocsmárosné! Száz szál gyertyát, száz icce bort ide az asztalra!”

A családnak csak Anarcson 900 holdas birtoka volt, de mire Minka felnőtt, már iszonyatos adósság nyomta. Az 1930–40-es években egy helybéli művészetkedvelő kereskedő, Dajka Béla segítette az idős nagyságát. A reggelit szinte mindig a segédje, Takács György vitte át neki a kis kastélyba. Az egykori segéd már 85 éves, de ma is rengeteg emléket őriz a régi időkből:

– A Bárókert nem volt körbekerítve, az oda betévedő gyerekekkel a költőnő nagy-nagy szeretettel bánt mindig – meséli. – A család hatalmas könyvgyűjteménnyel bírt, akadtak köztük több száz éves kiadványok. A háború után az akkori ifjúsági szervezetnek szüksége volt egy teremre, kihordták hát a könyveket az udvarra, mert csak foglalták a helyet, és elégették mindet. Az ablakból nézte végig. De a románokkal is megjárta. A front közeledtével a bérlőjük tanácsára összepakolták egy nagy utazóládába a ház értékeit, hogy majd elmenekülnek, de Minka nem igazán akart elmenni Anarcsról. Megjöttek viszont a román „felszabadítók”, és az egyik katona a ládában megtalálta az ékszereket. Ölbe kapta, és elrohant. Úgy megörült, hogy még a puskáját is a cimborája vitte utána. Sose kerültek elő a kincsek.

E tüneményes poétaasszony öregkora már csupa rigolya, grafománia, kicsinyes fontoskodás és falvédőrigmus lett – írta róla Szepesi Attila. Naplója olvashatatlan szózuhatag. Szelleméből kiégett minden, ami korábban drágakő volt. Öregkorára nemhogy a világ, de önmaga sem emlékezett az egykorvolt költő lángészre...