Ufók Athénban

Ha Görögországba jössz, tisztelned kell azt a papagájt, amelyik a Nemzeti Botanikus Kert pálmafái alatt hajtogatja a magáét. Szájtátva hallgatja szegény, gazdag. Vonz annyi látogatót, mint az Akropolisz. Görögül szónokol többhordónyi kalitkájában naphosszat. Be nem áll a csőre. Az athéni szivárványos papagáj a demokrácia feltétlen híve, mint úgy általában a görögök, és nemcsak az elmúlt hat hónapban, amióta új kormányuk, a Sziriza van hatalmon. Ő tudja, a nép szava, a démosz akarata szent, ezt is el mondja látogatói nak. Nem csak a helyiek hallgatják érdeklődve. Így volt ez majdnem egészen mostanáig, ám a papagáj másfél hete hallgat. Összezavarodott. A demokrácia bölcsőjének számító görög parlament közelében nem érti, mit jelent a nem, és nem érti, mit jelent az igen. Ha egyszer igent mondtak az előző, évtizedeken át kiskirályságokként regnáló kormányok leváltására, egy teljesen új politikai formációra, és népszavazáson mondtak nemet arra a kérdésre: folytassák-e tovább az eredménytelen meg szorítósdit, akkor mégis hogyan lett a nemből igen?

A demokrácia fellegvárának tartott görög parlament olyan megszorító csomagot fogadott el másfél hete, amely a nem ellenében mondott igent a hitelezőknek, tovább rontva az elmúlt néhány évben nagyon  szegényekre és nagyon gazdagokra szakadt ország helyzetét. Nem volt mit tennie. Azok a nagyon gazdagok úgy 200 milliárd eurónyit, a tartozás kétharmadát saját számláikkal már rég kimentették Svájcba, Szingapúrba, Dubaiba. Akik itt maradtak, azoknak egy kérdés maradt: vagy összeomlik egyik napról a másikra minden, végleg bezárnak a bankok, kiürülnek a pénzautomaták, a maradék üzletek is lehúzhatják a rolót, és véget nem érő kényszerszabadságra mehetnek az állami alkalmazottak. A nyugdíjat is kár lett volna várni. Csupán a további haladékért annyi pénzre volt szükségük a görögöknek, amennyi a kétéves teljes magyar költségvetés. Ennek fejébe a görög kormány kétszer akkora meg szorítócsomagot vett a nyakába, mint amekkorát két hete még ajánlottak neki. Alighanem most vált egyértelművé, milyen mély is ez a válság valójában. A görögöket madarastul árulta el a kertszomszéd. A papagáj azóta nem szónokol. Görög nyelvleckéket ad ufóknak: kaliszpera (jó estét), okszi (nem), nai (igen) – szajkózza szüntelen. Nem tépi már a csőrét hiába. Ez a hobbi megmaradt a kávézók teraszain hevesen vitázó öreguraknak, akik egymást túlkiabálva szidják vagy épp éltetik a politikai rendszert azok politikusaival együtt. Alekszisz Ciprasz miniszterelnök és a csúfos vereség előtt, épp időben lemondó, így ikonná magasztalt Janisz Varufakisz volt pénzügyminiszter neve gyakrabban hangzik el, mint a görögök legeslegújabb kori konzumitalává előlépett Café Frappéé vagy Café Fredóé. Mert a politika továbbra is fő téma Athénban, a görög sztori csak az újságok címlapján cseng le hamarosan a paktum szentesítésével. A politizálás amúgy itt sem a józan ész, inkább a hit tartományához közel eső valami. A hit sajátja pedig az, hogy örök: Ciprasz csúfos megalkuvására bőven találnak magyarázatot a helyi összeesküvés-elméletek rajongói is. Valamivel nagyon megzsarolták a miniszterelnököt, valódi baloldali pártot nem tűrnek el az unióban, szándékosan buktatják meg őket – teljesen általánosak ezek a vélemények. Mint ahogy a németutálat  –  hotelek homlokzatáról egyetlen nép zászlaja hiányzik kérlelhetetlen következetességgel: a germánoké – és a csalódottság is. A legtöbben úgy érzik, magára hagyták a görög népet, éppen úgy, mint az athéni bérházak magasföldszintjén a '80-as években ott felejtett házmesterasztalt. Amióta nincs, aki be- és kiengedje az ott lakókat, legfeljebb lányos apukák kornyadoznak mellette az éjszakára lemerült telefonnal, kimaradt csemetére várva.

A fiatalabbak, nők és férfiak hónapok óta, nap mint nap tüntetnek, körmenetszerű felvonulásokon skandálják a tiltakozás katatón, erőteljes rigmusait azon a szép, egykor hexametereken edződött görög nyelven. „Mindenki az utcára!” „Mi állítjuk elő a világ javait!” hirdette szórólapon a Harcosok klubja című filmből jól ismert tézist a vasárnap utcára vonuló egyik anarchista csoport az Akropolisz közelében. Hogy pontosan mik ezek a javak, arról nem szólnak a röplapok. Az anarchizmusnak történelmi hagyománya van errefelé. Miért is? A magyarázat egyszerűbb, mint gondolnánk: mindig volt mi ellen lázadni. Az 1967-ben puccsal hatalomra jutott katonai juntát 1974-ben katonai diktatúra követte, a fennálló „rendhez” való viszonyulás tehát adott volt – jön a válasz görög barátomtól, Dömétől. A felvonulóknak a délutáni sziesztában sikerült újabb egzotikus látványossággal szolgálniuk a még mindig zárva tartó bankautomaták társaságában fotózkodó kevéske turistának. Világ, vidd hírül, már csak ingyen cirkusz ez az egész!

A papagáj szomszédságában álló athéni parlament épülete egyszerű és szép. Múzeumnak inkább lenne való. A demokrácia múzeumának. A  tíz oszlop mögött magasodó három szinten akadna hely bőven a démosz, a nép uralmának történetét bemutató több ezer éves relikviáknak. Nyitva mindennap 8–20 óráig. Szerda kivételével.

Ha Görögországba jössz, tisztelned kell a valóságot. Készülj fel arra, hogy nem igaz még a fele sem annak, amit korábban az újságokban olvastál a helyi eseményekről. Athénban béke van, a boltok nem üresek – bár hetekkel ezelőtt, valakinek mintha rémlene, két napra elfogyott a hús az egyik külvárosi szupermarketből egy sokcekkeres nénikének köszönhetően –, és a turisták közt csak tinosi Minosz néven megjegyezhető sörből is akad dögivel.

Athén nem lángol és nem úgy lángolt azon a szerda éjjel sem, amikor megérkeztem, ahogy a hírekben szerepelt. Néhány Molotov-koktélon és könnygázon kívül a Szintagma téren nem volt kérem semmi látványosság, oszoljunk.

Pedig az első aggódó üzenetben ez állt: „Mindenütt azt olvasom, Athén lángokban áll. Jól vagy?” Alig szállt le a gépem helyi idő szerint éjjel fél tizenegykor, honnan máshonnan, mint a nemzetközi sajtóból, az utasok közül elsőként én is úgy tudtam: ég a görög főváros. A híreket igazán látványos képekkel erősítették az angol lapok. Welcome to Athens! Isten hozta Athénban! A legjobbkor érkeztem. Végre itt a való világ, csődközelből. A reptéri bőröndfuttató meghibásodott, türelmüket kérjük. Az üzemzavar általános, a metró zárva, a reptéri busz is csak a külvárosig közlekedett aznap este, biztos, ami biztos, a Szintagma teret jó 10 km-es körzetben tömegközlekedéssel megközelíthetetlenné tették. Hiába, a Molotov-koktélok az égig érnek!

A hírek szerint a békésen sztrájkoló köztisztviselőket este kilenc körül anarchisták százfős csapata váltotta a görög parlament előtt. Az időzítésre duplán ügyeltek: az egész napos sztrájk mellett akkorra ígérte a görög parlament a harmadik EU– IMF mentőcsomag szavazásának eredményét. Mire a reptérről a parlament elé vergődtem, fél egyre a Molotov-koktél és könnygáz kombójának orrfacsaró bűzét elnyomta a kiürült téren széttaposott McDonald's-os sült krumpli szaga. Az anarchisták továbbálltak, újabb préda után nézve, a sérülteket és az egyik külföldi tévéstáb kiégett járművét elszállították. Helyi anarchisták – írták a hírekben. Másnap már mindenki tudta, ebből csak a második szó igaz. A letartóztatottak között egyetlen görög sem akadt. Németek, csehek, lengyelek jöttek balhézni egyet a görög fővárosba. Bizonyára ez is járt a mentőcsomaghoz.

Ég Athén – számtalanszor olvashattuk az elmúlt napokban, hetekben. Nemcsak az összecsapás éjszakáján, hanem két nappal később, amikor a német törvényhozás szavazott a görögöknek szánt harmadik mentőcsomagról, szintén felröppent a hír. A füstöt aznap én sem a hírekből fedeztem fel. A Panathinaikosz Stadion fölötti futópályáról hazafelé tartva – ez nem holmi antik allűr, mozgásban a történelem –, a dombok fölött gomolygott a fél égboltot ellepő feketeség. Ám a külföldi híroldalakkal ellentétben, amelyek a német szavazásról szóló hírekhez csatolták a drámai képeket – nem a belváros, még csak nem is a lepattant külváros okádta a lángokat. Az Athén alatt húzódó strandok egyikére tartva láthattam, hogyan is zabálja a városon túli erdőket-hegyeket a tűz.

Ha Görögországba jössz, tisztelned kell az élő, közösségformáló és -összetartó keleti ortodox vallásosságot, amely nem merül ki pusztán az ájtatos képmutatásban. Tiszteletben kell tartanod, hogy egy athéni templomban a mise röpke háromórás szertartása egy kötetlen, felszabadult közösségi térré varázsolja az ikonosztázokkal gazdagon díszített belső teret. Egy görög miséről nem lehet elkésni, hiába a vasárnap esetenként korainak számító 7 órai kezdés. Szabad az átjárás. Van, aki csak azért néz be, hogy végigcsókolja a szentek ikonjait és üdvözölje pár jó szóval a hittársakat, de kinek ideje engedi, végigüli az egész, spirituális és zenei élményben egyaránt bővelkedő ceremóniát. Az élet írja a szertartások ritmusát, nem a miserend: az első órában még azt hiszed, ide is csak az idős nénikék járnak! Aztán 8 körül megjelennek a fiatalok, fél kilencre szinte berobbannak a gyerekes családok. Görögországban a lakosság 98 százaléka hívő embernek tartja magát, ezzel a görögök – a lengyelek és a spanyolok előtt – Európa legnagyobb vallási közösségét alkotják. Az egyház állam az államban, önálló gazdasági tényező, adók és sarcok fölött álló entitás. Ezért a kiváltságért cserébe ad is híveinek.

Ha Görögországba jössz, tisztelned kell a válság áldozatait, nem eltaposni. A srác a buszon és a taxis szabadkozva-szégyenkezve magyarázkodnak, mintha ők tehetnének minderről. Szégyenkeznek a lángoló Szintagma tér, az éjszakára hajléktalanokkal telezsúfolt, szemetes athéni utcák, egy ütött-kopott, szomorúságot árasztó város látványa miatt egyaránt. A szegénység tapintható. Tessék, manapság ezt adja nektek, turistáknak és katasztrófa-újságíróknak, annak a kevés, a Görögországot lejárató globális médiakampány ellenére is idelátogató külföldinek a demokrácia bölcsője. Ők lennének a rátarti, kevély görögök? Sokkal inkább árad az itteniekből a sztoikus egykedvűség, s az egykedvűség mögött nem is oly mélyen megbúvó kedvességés egymás iránt érzett szolidaritás, mely a krízis ellenére is a görögök sajátja maradt. A görögök szolidárisak: a szegényeknek kenyeret osztanak a helyi pékségek, az egyik nagy mobilszolgáltató ingyen perceket biztosít a nagycsaládosoknak. Az összefogás errefelé tágan értelmezett fogalom: a török partoktól csupán 10 km-re fekvő Leszbosz szigetének lakói annak ellenére szervezték meg az oda érkező menekültek táborba szállítását, hogy egy évekkel ezelőtti törvény értelmében ez az illegális migráció pártolásának számított. Csak erre az egy szigetre idén júniusig 16 000-en érkeztek. Ellátásukba nemcsak a keresztény szervezetek önkéntesei, de az itt nyaraló turisták is besegítenek. A szolidaritás luxusát még nem tudta elvenni tőlük egyetlen megszorító csomag sem – egyelőre az sem, amelyet végül múlt csütörtök hajnalban, negyed háromkor szavazott meg a görög parlament. S ami sokak véleménye szerint pár éven belül a harmadik világ országainak szintjére fogja taszítani az Európai Unió egyik tagállamát, Görögországot.

Ha Magyarországra jössz Athénból, készülj fel rá, hogy a Ferihegyen nagyot döccenve landoló gépen egyemberként üvöltöd majd a többi utassal: vissza, vissza, vissza! Mert ahogy sokat látott libanoni barátom fogalmazott: Görögország valóban maga a paradicsom.
 

Markos Mária, Athén