Doktor Bond akcióban

– Aggódtam az interjú miatt, hogy váratlanul kap egy telefont Bécsből, és azonnal indulnia kell...

– Bevallom, mai napig kicsit James Bondnak érzem magam, amikor a telefonhívás után nem sokkal villogó mentőautó száguld velem két titokzatos kék hűtőládával és rendőri felvezetéssel a magánrepülőgép felé, s meglehet, nem épp ideális időjárási viszonyok közepette egy katonai reptéren landolunk majd, ahol előtte sosem járt a pilóta. És a versenyfutás az idővel a landolás után is folytatódik… Tréfán kívül: a jelenet talán filmbe illő, de a feszültség nagyon is valóságos. Emberélet a tét.

– Maradjunk egyelőre a földön, a „kályhánál”.

– 1996 óta végeznek magyar betegeken tüdőátültetést a Bécsi Egyetem mellkassebészeti tanszékén. Az osztrákok a szervezést és a szakmai feltételeket adják, Magyarország pedig donorszerveket ajánl fel, illetve fizeti a magyar betegek teljes ellátását, a műtét költségét – kb. 20 millió forintba kerül –, és később a kilökődést gátló gyógyszereket is. Itthon évente 40-50 átültetésre alkalmas donortüdőt emelünk ki, miközben tavaly 19 magyar beteg kapott újat.

– Jól értettem: átültethető tüdőből „túlkínálat” van a kereslethez képest?

– Igen.

– Ez meglep, mert átültethető vesére, májra, csontvelőre vagy szívre akár hosszú éveket kell várni, nem ritkán elfogy a beteg ideje...

– Szakmai becslések szerint egy tízmilliós országban évente kb. hetven ember szorul tüdőátültetésre. Ehelyett nálunk sokáig évi két-három név szerepelt a várólistán. Alapvetően az információhiány miatt. Egyik oldalról: a túlterhelt tüdőgyógyászok egy részénél fel sem merül, hogy a várólista-bizottsághoz küldje a betegét, holott például a főleg dohányzás miatt kialakuló, tüdőtágulattal és a légutak állandó gyulladásával járó betegség, a COPD esetében kiváló gyógymód lehetne a tüdőátültetés. A másik oldalon: a légzőszervi betegek gyakran későn, a bajok előrehaladott stádiumában fordulnak orvoshoz, nemegyszer más szervi szövődményekkel súlyosbítva, amikorra nincs elég testi „tartalékuk” egy ilyen nagy műtéti beavatkozáshoz; vagy egyszerűen félnek a távolságtól, a nyelvi nehézségtől, az esetleges költségektől...

– Mi a megoldás?

– A pulmonológusok a kulcsfigurák, ezért szakmai fórumokon, kongresszusokon és nem utolsósorban a médiumokon keresztül folyamatosan beszámolunk a tüdőtranszplantáció óriási eredményéről: mára az ötéves túlélési arány 80 százalék fölött van. A magyar tüdővárólistán jelenleg már mintegy húsz név szerepel.

– Magyarországon az első szívátültetést 1992. január 3-án végezték Szabó Zoltán professzor vezetésével. Hogyhogy a tüdő 23 évnyi lemaradásban van?!

– A tüdőtranszplantáció fejlődése mindig is csúszásban volt más szervekhez képest, mert bár a szív a legmisztikusabb szervünk, a tüdő átültetése immunológiai szempontból sokkal bonyolultabb. A transzplantációt az orvostudomány űrkutatásának tartják: a csúcstechnikát képviseli, miközben számtalan hozadékát, vívmányát hasznosítják másutt is. Egyébként szívsebész édesapám nagy álma volt a szívátültetés meghonosítása Magyarországon, nagyon készült rá, de korai halála miatt nem élhette meg. Én az elszántságot és ezt a „küldetést” kaptam tőle útravalóul, csak én a tüdőre „tettem fel” az életem.

– Hogyan fogott hozzá?!

– Medikusként kerültem be az Országos Onkológiai Intézetbe. A mellkassebészi szakvizsga után ismerkedtem meg dr. Lang Györggyel, aki a tüdőátültetés nemzetközileg elismert szaktekintélye, a Bécsi Egyetem mellkassebészeti klinikáján és azóta az Országos Onkológiai Intézet bázisán megalakult Semmelweis Egyetem Mellkassebészeti Klinikáján is dolgozik – ő ösztönzött arra, hogy lássak világot, menjek ki tanulni Bécsbe. Ösztöndíjjal több évet töltöttem a világhírű intézményben, amelynek fő profilja a tüdőátültetés, az elvégzett műtétek mintegy tíz százaléka transzplantáció. Bekapcsolódtam a programjukba, és az ösztöndíj után is évekig ingáztam Bécs és Budapest között, vagy rohantam donortüdőt kiemelni oda, ahová épp riasztottak itthon vagy Európa-szerte. A szakmai rutin megőrzése érdekében most is részt veszek a beültetésekben.

– Egy ilyen rendkívüli tudás birtokosaként miért jött vissza Magyarországra, ahol egyelőre nem végezhet tüdőátültetést?

– Nem vissza-, hanem hazajöttem. Magyar vagyok, itthon szeretnék boldogulni. Az Országos Onkológiai Intézetet irányító Kásler Miklós professzor anno azzal hívott fel, hogy egy korszerű mellkassebészeti centrumot szeretne létrehozni, amelyben olyan színvonalon lehetne gyógyítani, mint Nyugat-Európában, és ott számít rám; mára ez a terv megvalósult. Anyagi szempontból érthető, ha a pályakezdő orvosok, ápolók a jobb kereset reményében nyugatnak veszik az irányt, de Bécsben láttam, a többség nehéz szívvel hagyja el a hazáját, idegenként él. Nem minden a pénz.

– De tisztességes bér híján nehéz itthon tartani az elvándorlókat, pláne, ha a gyógyítás feltételei is nehézkesek.

– Igaz. Szerencsére én jó példával tudok szolgálni: itt, ezen az ízig-vérig XXI. századi mellkassebészeti osztályon négy rezidens kollégánk van, akik kiindulásképpen kiváló orvosképzést kaptak itthon, azóta pedig bevonjuk őket az operációkba és a transzplantációs programba is, tudományos munkát végeznek, külföldi konferenciákra járnak. Vagyis, ha a bérük nem is éri el mondjuk az osztrák kollégáik jövedelemszintjét, szakmailag próbáljuk „megfogni” őket azzal, hogy részt vehetnek a hazai orvostörténet „űrkutatási” fejezetében.

– Ön szerencsés, megvalósulni látszik a „családi álom”.

– Igen. A hazai tüdőtranszplantációs program megindulásához a zöld jelzést az onkológiai intézet főigazgatója, Kásler Miklós és a Semmelweis Egyetem rektora, Szél Ágoston támogatásával létrejött, intézmények közötti együttműködés adta. Aztán végre decemberben bejelenthettük, hogy az egészségügyi kormányzat mintegy 900 milliós fejlesztése nyomán remélhetőleg már az idén elvégezzük az első itthoni tüdőátültetést az osztályunkon. Sokszor előfordul, hogy a bécsi műtőben magyar a beteg, a donortüdő, a sebészek, az altatóorvos, az asszisztencia – ez nonszensz! A szakmai tudásunk jó ideje megvan ahhoz, hogy „hazahozzuk” a beavatkozást, most már a legmodernebb műszerpark és a szervezeti egység is adott.

– Addig is ön mit csinál?

– Vezetem az osztályt, és várom a telefont Bécsből. A nap bármely szakában megcsörrenhet, és akkor azonnal indulok oda, ahová küldenek. Előfordult például, hogy a bécsi klinika bérelt magángépe jött értem és repített Hamburgba, majd a donor általam kiemelt tüdejét Bécsben, az egyik veséjét Olaszországban, a másikat Hollandiában, a máját Essenben ültették át.

– Mit tudott a donorról?

– Semmit. Igyekszem csakis annyit megtudni róluk, ami orvosi szempontból szükséges, és minél kevesebbet a tragédiák hátteréről, különben az én lelkem is belehalna picit minden alkalommal. A szervadományozás révén a donor a halálával több életet menthet meg, erre kell összpontosítani. Nem mindig sikerül. Amikor egy hároméves gyerek feküdt előttünk, néma csöndben vettük ki a tüdejét. Folyt a könnyünk, amikor a kis szervet a jéggel teli hűtőtáskába tettük, majd rohantunk vele Bécsbe. Mindig versenyt futunk az idővel. A tüdőkivétel körülbelül két órát igényel, és hat órán belül be kell ültetni. Úgyhogy amikor a gép leszáll a schwechati reptéren, egy időben a műtőben az új szervre váró betegből megkezdik kiemelni a régit…

– Hogy lehet bírni ezt a stresszt?!

– Gyerekkoromban csakis ezt az egyetlen, rohanó-segítő életformát állította elém mintául a szívsebész apámon kívül a nefrológus (vesegyógyász – a szerk.) nagyapám, az ortopédus és nőgyógyász nagybátyáim is. Felnőttként pedig a feleségem és a három lányom szeretetteli háttere ad erőt. Szerencsére a feleségem is orvosok közt nőtt fel, így nem szokatlan számára, hogy bármikor elhívhatnak operálni… Nem haragszik, ha most befejezzük? Várnak a műtőben… csak itt, az 1. emeleten...