Később bent a várban is találkoztunk – épp egy kapu homlokzatán lógtak, rendezett sorban, akárcsak a denevérek. Aztán meg az egyik téren a templommaradványoknál láttam újra őket: egyenes karral kapaszkodtak egy-egy rúdba úgy 6–8 méter magasban, miközben a testüket oldalra kinyújtották – a földdel párhuzamosan úgy tartották magukat a levegőben, mint a zászlók. A járókelők lecövekeltek a látványra; egyeseket elbűvöltek a gravitációval dacoló fiúk, míg másokat halálra rémisztettek. Mindenesetre igazi (ingyen)cirkuszi látványosság volt ez a turistáknak, kattogtak a fényképezőgépek.

„Ránk hívták a zsarukat! Futás!” – figyelmeztetett egy hang. Erre – higgyék el, nem túlzok! – néhány másodperc alatt köddé váltak: kukákon és padokon átszaltózva, falakra villámgyorsan felfutva, háztetőről háztetőre ugrálva, mint a távol-keleti akciófilmek nindzsa hősei.

Az üldözéses jelenet azonban elmaradt, merthogy a vár emelkedő utcáin, a csúszós macskaköveken szapora levegővételek közepette felkaptató rendőrök csak a hűlt helyüket találták. Ahogy csillapították a légszomjukat, megérdeklődtem tőlük: mi lett volna, ha elkapják a fiúkat? Csak mosolyogtak a képtelen feltételezésen.

Ezek a srácok a parkour megszállottjai. A helyváltoztatás művészei. 

* * *

A parkour és a freerunning, magyarul a szabadfutás tulajdonképpen egy olyan extrém sport, amelynek művelői a városban úgy járnak-kelnek, mint valami akadálypályán. A két fogalom ma már szinte egymás szinonimájaként használatos, bár kezdetben elkülönültek egymástól. A parkourhívők eredendő célja az, hogy kizárólag testi adottságaikra építve a lehető leghatékonyabban és minél rövidebb idő alatt legyőzzék az útjukba kerülő akadályokat – ők szó szerint a menekülés nagymesterei. A freerunning szerelmesei viszont számos trükköt is bevetnek, még akkor is, ha ezek a látványos show-elemek nem feltétlenül segítik a gyors helyváltoztatást.

A parkour-mozgalom atyjaként a francia David Belle-t tisztelhetjük, aki a mai Vietnam területén a francia hadseregben szolgáló apja katonai edzésmódszerét leste el és fejlesztette tovább. Tizenhét évesen az iskolát is otthagyta, csak hogy minél többet hódolhasson a harcművészeti, atlétikai, akrobatikai elemeket ötvöző szenvedélyének. 1997-ben társaival együtt megalapította a Yamakasi klánt (a kongói lingala nyelvből származó szó jelentése: erős ember erős testtel és erős szellemmel).

A csapat később felbomlott, és az onnan kiváló Sebastian Foucan nevéhez fűződik a freerunning kidolgozása. A James Bond-filmek rajongóinak ismerős lehet a név: a Casino Royale egyik üldözéses jelenetében maga a mester is megjelenik a 007-es ellenfeleként.

Ha már a mozinál tartunk: a parkour népszerűsége akkor ugrott meg, amikor Luc Besson francia rendező 2001-ben filmet forgatott róluk Yamakasi – A modern idők szamurájai címmel. Ettől kezdve világszerte az extremitásokra nyitott fiatalok ezrei kötelezték el magukat a városi akadályfutás mellett. A sikeren felbuzdulva Besson Taxi és a B13 A bűnös negyed című alkotásaiban is feltűnnek a szabadfutás elemei, de mondhatni, mára az akciófilmek elmaradhatatlan kellékei lettek.

* * *

Miről ismerlek majd meg, kérdeztem a telefonban. Nem kellett volna. Egy korláton pózol, sokméteres magasságban, kézen állva. Ezután nekifutásból, oldalszaltóval veti át magát a cső fölött. Németh Tamás, a „modern kori szamuráj” a kedvemért a margitszigeti templomromokról a földre száll. A Budai Vár helyett azért itt találkozunk, merthogy az I. kerületben nemrég született egy határozat, miszerint büntethető, ha valaki nem rendeltetésének megfelelően használja a városrészt, szó szerint kitiltották onnan többek között a parkourt is. Pedig, azt mondja, kifejezetten vigyáznak arra, hogy ne rongáljanak meg semmit: a gumitalpú cipőkkel nem ártanak, és nagyon fehér falakra nem ugranak, nehogy nyomot hagyjanak rajtuk.

Tamás 14 évesen kezdte, a „semmiből”. Éveken át napi több órát edzett, kitartóan gyakorolt. Most, 21 évesen hol kaszkadőrként tűnik fel filmekben, reklámokban, hol kedvtelésből brüsszeli házak oldalát és tetőit ostromolja, hol pedig valamelyik extrémsport- versenyen az elismerésért röpköd. A kívülálló számára úgy tűnik, mindezt játszi könnyedséggel...

Pedig a parkour kőkemény sport, az erő és az ügyesség kombinációjára épül. És igen, rendkívül veszélyes is annak, aki testi-szellemi felkészültség nélkül kezd ugrabugrálni, és aki felelőtlenül bevállal bármit, hogy a bátorságát bizonyítsa. A szabadfutás tanulható: ajánlatos előbb tornateremben modellezni a gyakorlatot, aztán kivinni a fűre, és csak a legvégén kipróbálni betonon és a magasban. Azzal sem árt tisztában lenni, hogy még kellő bemelegítés mellett is rendkívül megterheli a térdet, a bokát, a csuklót, az ízületeket. Sérülések? Elkerülhetetlenek, minden sportág velejárói – nyugtázza Tamás.

Egy pillanatra elidőzik a szemem a Domonkos-rendi romokon – ezalatt ő felfut a meredek templomfalra. Másképp látjuk Budapestet. Ő komoly játszótérnek, ahol folyamatosan keresi az újabb és újabb kihívásokat. Amit bravúrosan megmászhat, átrepülhet, átugorhat. A lényeg abban rejlik, hogy hogyan!