Nyomszakértő a vászon körül

Tátrai Vilmos a múzeum Szondy utcai olvasótermében fogad. Aprócska íróasztala mögött-mellett a plafonig nyújtózó tartópolcokon könyvek, albumok, jegyzékek sorakoznak. Ábécérendben a városok; ama települések, amelyek mindegyike kincseket rejt. Válla fölött Barcelona, Bari, Bergamo és Berlin – gondosan kategorizált – értékleltárára leszek figyelmes. Egy sorral elébb Bukarest, távolabb Modena „hívogat”. Európa kultúrtörténete, karnyújtásnyi távolságra. Beszélgetésünk kiindulópontja Újlipótváros.

– A Wallenberg utca 4. szám alatt cseperedtünk föl nővéremmel, Tátrai Zsuzsanna néprajztudóssal. Az épület falán ma emléktábla hirdeti, hogy ott lakott hírneves édesapánk, az Állami Hangversenyzenekar egykori koncertmestere, a Tátrai Vonósnégyes alapítója. Ne higgye, hogy biedermeier idillben éltünk. Nem könnyű egy ilyen ismert művész fiának lenni – sóhajt fel. – Apámat tiszteltem, szerettem, de gyerekként – anélkül, hogy ő ezzel szembesült volna – szinte belém táplálták a körülöttünk élők, hogy úgyse tudok semmiben felnőni hozzá. Masszív kisebbrendűségi érzés alakult ki bennem, amitől csak félig-meddig tudtam szabadulni. Viszont apámnak köszönhetem rendszerező képességemet, maximalizmusomat, e tulajdonságaimnak ma nagy hasznát veszem.

De hogyan lesz az emberből „műkincsvadász”? Nos, Tátrai Vilmos semmilyen filmbe illő, már-már Indiana Jonest idéző kalandos történetről nem tud beszámolni. Az Újpalotán lakó művészettörténész arra gyanakszik, hogy a Bolyai Gimnáziumban töltött tartalmas évek határozták meg pályaválasztását, világszemléletét. Osztálytársa volt Spiró György író is. Emellett sorsszerűnek érzi, hogy diákkorában véletlenül kezébe került Lyka Károly Képek – szobrok című könyve, melyet 1935- ben adott ki Singer és Wolfner. Hogy művészettörténész legyen, ahhoz Lyka kötete adta a végső lökést.

Az olasz kötődése akkor jött, amikor az ELTE-n latint tanult. Amikor emlékezete szerint nem nagy lelkesedéssel – hozzáfogott Marsilio Ficino humanista filozófus szövegeinek magyarra fordításához, akkor döbbent rá, hogy az itáliai kultúra milyen elképesztően gazdag. 1963- ban, apjával járt először Velencében – a városban, ahol a reneszánsz óriása, Tiziano Vecellio 1576. augusztus 27-én elhunyt. Eddig 60 olasz városban járt, ahová legritkább esetben érkezett turistaként.

– Több tucat képet határoztam meg. S elárulom, a legnagyobb kihívást nem Tiziano művének felismerése, bizonyítása jelentette. Több fejtörést okozott, stíluskritikai szempontból is jelentősebb tettnek érzem, hogy igazolni tudtam, a Szent Egyed című, 1524 körül született remekmű Michelangelo Anselmit dicséri. Montemezzano, Naldini, Taddeo Gaddi műveinek azonosítása sem ment könnyen.

Szóba kerül a szakmai féltékenység. Tátrai Vilmos szerint a Tizianokép elemzését tagadhatatlanul megnehezítette néhány nem épp jóindulatú kolléga. Egyébként 2005-ben, egy árverésen kezdődött minden. Tagja volt annak a zsűrinek, amelyik a Nagyházi Galéria aukciójára érkezett műveket értékelte. Ott találkozott először a képpel, ami frenetikus élményt jelentett, mivel a megérzéseire, tapasztalataira hagyatkozva rögvest biztosra vette, hogy Tizianóval van dolga. Később a restaurátori munka, a kép átvilágítása, röntgenezése, infravörös vizsgálata csak megerősítette a hitében.

Mindebből következik, hogy a szakember nem a rideg professzionalizmus megszállottja. Fenntartja, hogy az életben 80 százalékban a szerencse dönt.

– Alapvetően türelmetlen alkat vagyok. A hétköznapokban pedig nem bizonyulok jó megfigyelőnek – folytatja az önanalízist, ámbár azt is elismeri, ha figyelni kell, ha egy képet tudatosan vesz már szemügyre, nyomozói kvalitásokat mutat. Fürkészi a kompozíciót, az arctípust, a festésmódot, a rajzmodort, vizsgálja az érzelmi hatást. Ugyanis léteznek árulkodó jelek a festészetben is. – Egy Palma Vecchio mint egy kaucsukbabát, úgy zárja le az arcot, Tiziano Vecellio viszont úgy, hogy az szinte lélegzik a vásznon.

A művészettörténész élete nagy adományának tekinti, hogy „testközelből” ismerhet meg korszakokat, vonhat le következtetéseket alkotókról, művekről. Nem titkolja, van ebben a munkában önzés is, hiszen az ember mindennapjai tele vannak frusztrációkkal, üresjáratokkal, ezért ki vagyunk éhezve a pozitív élményekre, ingerekre, márpedig a művészet oldja a stresszt.

– Abszolút vállalom a hedonizmus vádját. Számomra az esztétikai élvezet alapvető a művészetben.