Barangoló - Mi lángolt a Bibliában?

Nagyezerjófüvet és emlékcserepeket keresek a Tési-fennsíkon. Várpalota felől tartok Zirc felé, amikor Hajmáskér alatt félreállok az autóval, s nekiindulok vaktában. Nehéz is volna itt bármi célt kijelölni, a fennsíkon nincs semmi. Mintha a Hortobágyon lenne az ember: se fa, se bokor, csak a pusztaság és a szél. Most is sepri a száraz, rozsdavörös füvet, de nagyezerjót nem lelek.

Őszre annak is elsárgul a szára – nyárelőn viszont már messziről csalogatja az embert. Méteresre is megnő, virága ciklámenszínben pompázik. Ritka növény, egészen katonakoromig nem is hallottam róla. Pedig mifelénk, a Tiszántúlon is van ezerjófű, csak az kicsi és nincs rokonságban a nagyobbal. A kicsi a tárnicsfélék családjába tartozik, míg a nagy a rutafélékébe. Egyvalamiben viszont megegyeznek: mindkettő igen hasznos gyógynövény.

Akkor is fújt a szél, amikor először megpillantottam, hideg volt és csepergő eső, mi pedig halálra untuk magunkat az őrhelyen. Hadgyakorlaton voltunk az ország mindmáig legnagyobb lőterén, s forgalomirányítónak állítottak ki bennünket.

Nem jött azonban semmi, ezért egy civilben kertészmérnök sorstársammal elkezdtünk bóklászni. A virágot én fedeztem fel, de ő határozta meg: nagyezerjófű. Valami egészen bódító citromillatot árasztott, a levele pedig furcsa olajos fényben fürdött. Azóta tudom, hogy az illatanyagot a szárán, levelein, virágzatán lévő fekete mirigyszőrök választják ki. Ez az illóolaj fölöttébb gyúlékony, állítólag Carl Linné lánya is lángra lobbantotta anélkül, hogy a növény maga elégett volna. E tulajdonság miatt feltételezik, hogy a Biblia égő csipkebokra sem gyepűrózsa, hanem inkább nagyezerjófű lehetett. Arany János gyógyító hatásáról így ír a Toldiban:
„Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyillal, / Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival, / Fut hideg forrásnak enyhítő vizére, / És ezerjófűvet tépni a sebére.”

Most, ősz lévén azonban legfeljebb a kisezerjófű gyűjtésével próbálkozhatnánk, de lassan elfakul az is. Nem úgy az erdők, melyek színesednek már. A parkok is ilyenkor öltik fel a legszebb ruhájukat. A Balaton-felvidék legszebb arborétuma, a zirci is ilyenkor a legszínesebb.

A Tés és Hajmáskér közelében lévő, tizennyolc hektáros apátsági kert nem mai gyerek: alapítása a XVIII. század második felére tehető. Jelentősebb fejlesztése később, Dréta Antal kormányzó perjel idejében történt. Ebben az időszakban, 1809-ben telepítették a csaknem 400 méter hosszú híres hársfasort is, a legenda szerint a Győrt Veszprémmel összekötő római út maradványa mellé.

Több mint hatszáz fa- és cserjefajt őriznek itt. A gyűjtemény színfoltjai a magnóliafélékhez tartozó liliomfák; juharból mintegy harminc faj fordul elő; gazdag a nyír-, hárs- és kőrisgyűjtemény; tölgyből is tizennégy faj és változat található.

A bejáratnál lévő tavat 1820 körül létesítették, s nem csak „szépelgési” céllal. A gyakran előírt böjt miatt a monostor körül sok halastavat hoztak létre, hiszen a halra nem vonatkozott a böjt. Egyébként a vizet kedvelő hódra sem. Egyszerűen ráfogták, hogy az is hal, hiszen ki látott már vízben élő emlőst?!