Gyüttmentek a pusztában - Riport sok fotóval

Nem terhelem fölöslegesen kipufogógázzal a Föld nevű bolygót, ezért gyalog indulok Bercel faluból Csobánkapuszta irányába. Igaz, ha lóháton jönnék Nógrádba, a belépőjegy miatt se kéne aggódnom, tudatták a szervezők jó előre mindenkivel. Ahogy azt is, hogy ne hozzunk PET-palackot, ezért kulacsba töltött víz kotyog a hátizsákomban. Az idén először meghirdetett, négy napra tervezett Gyüttment Fesztivál házigazdái útbaigazító nyilakat tűztek ki, ezért magabiztosan vágok neki az erdőnek. Fékez egy autó, és felvesz egy méhész, aki a szomszédos Ordaspusztára igyekszik. Néhányan gazdálkodásba fogtak ott, a közelben szürke marhák is legelnek. „Érteni is kéne a földhöz, állathoz” – jegyzi meg a méhész, miközben arról beszélgetünk, hogy sok városi nagy hévvel veti bele magát a gazdálkodásba.

A falusiak meg elhűlve nézik a szomszédból, hogy az ásó is rosszul áll a kezükben. A fesztivál nevének ötletét egy helybeli öreg juhász adta, aki egy ideérkező egyetemi oktatót így leckéztetett: „Te nem vagy gyüttment se, te senki vagy. Jövőre esetleg gyüttment leszel, és a fiad már lehet itt valaki.”

Csobánkapusztára végül két fiatalember visz el kocsival, ők Penc mellett földet művelnek, tucatnyi disznót tartanak. Több mint két éve telepedtek le ott egy-egy kunyhóban, nomád körülmények közt: nincs villanyuk, napelemmel termelik az áramot, és néha rászorulnak a petróleumlámpára. Ennek dacára jól bírják, és jöttek megosztani tapasztalataikat. A fesztivál beléptetőhelye egy Üvegtigris névre hallgató lakóbusz, amely a rendezvényt szervező alapítvány, a Fiatalok a Magyar Vidékért kuratóriumi elnöke, Kovács B. Dániel otthonául is szolgál.

Csobánkapuszta lakatlan hely, csak rendezvények idejére népesül be, most a bokrok, fák között is sátrakat vertek le a fesztiválozók.

Az előadásokat a földre vetett zsákokon heverve és ülve hallgatjuk, illetve szalmabála szolgál fotel gyanánt.

Reggel még zsibbad a lábam, és zavar a por, aztán megszokom a lazán hömpölygő nomád létet. Valaki Buddha-szobrot állított a sátrához, és jógázni kezd. A gyerekek bemásznak a ketrecbe a simogatni való angóra nyulak mellé, nem szól rájuk senki. Estére annyira „zöldre váltok”, hogy már feltűnik: a szigorúan vízöblítés nélküli, törekkel kezelt, alomszéknek is nevezett ökobudiba sima WC-papírt tettek, nem pedig lapulevelet.

Felelős Gasztrohős ételshow – e hangzatos programra gyülekezünk, amikor kiderül, a fenntartható étkezésért és étkeztetésért fáradozó önkéntes csoport egyik tagja, Tóth Zsófi nehezen sütne itt aszalt gyümölcsös süteményt, mivel kora délutánra az összes hozzávaló elfogyott a kemencével is büszkélkedő konyháról. A több száz fesztiválozó eltüntetett mindent, egy szem háztáji tojás, egy korty házi tej sem maradt, és csak holnap kopognak be újra a környékbeli gazdákhoz.

A Gasztrohős előadásából azért megtudjuk, milyen egy fenntartható konyha. A civil csapat éttermeket tesztelt, és csak a fővárosban találtak két-három tucat fenntarthatónak mondható helyet, vidéken egyet sem.

Olyan étterem például nem pályázhatna e titulusra, amelyik tengeri herkentyűket vagy lazacot kínál: utóbbit messziről utaztatják, és túlzottan lehalásszák. Egy „zöldvendéglőben” szívószálat se lelünk, mert az felesleges műanyag szemetet termel. Túl sok hús sincs az étlapon, mivel egy kiló szép marhasteak előállításához több ezer liternyi vizet elhasználnak.

Valamiért a fenntartható étterem mégis drágább, ezért kevés vendéglős vág bele. Az se reménykedjen, aki zöldségen elélne: a bioköles termesztéséhez például meglepően sok víz szükséges. A gasztrohősök tábort terveznek, és az iskolákban szeretnének előadásokat tartani, hogy a gyerekek is megtudják, mit tegyünk, ha nem akarjuk megenni és felélni a jövőt. Az ilyen praktikus tudás még nem kapott helyet a tananyagban.

Két tő koktélparadicsom az erkélyen – a résztvevők némelyike itt tart az önellátásban. Egy házaspár meséli, első kerti próbálkozásuk csúfos vereséget szenvedett a meztelen csigáktól. Akad persze, aki tíznél több hektár megművelésére vállalkozott, hogy családi birtokot építsen. Smaragdfalva – így hívják az Egerszalók és Egerbakta közt fekvő területet, amelyet Fanó Magdolna hat éve a hozzátartozóival álmodott meg. A válása újratervezést igényelt, de ő nem adta fel. Tanyaközösséget toboroz, azaz társakat, önkénteseket keres, akik szívesen kivennék részüket a madárdalos és vegyszermentes kertészkedésből. Nála lelt menedékre egy korábbi állami gondozott fiú is: Illés a zűrös drogos életet cserélte fel a smaragdzöld vidék nyugalmával.

A fiúk egy csoportja hobbitházat épít, kitartóan ás. Néhányan pedig egész nap tapicskolnak, vagyis paticsfalat építenek fonott vesszőből és vályogból a tűző napon. Hogy mi mindent teremthetnek a magyar sárból, azt a Somogyból jött Virág László mutatja meg a kezdőknek, ő a saját háza javítgatása közben jött rá a fogásokra. Mint megtudom, létezik egy közösség, a Mud in Hungary („magyar vályog”), amelyben a vályogépítés csínját-bínját osztják meg egymással a tagok. Később megtudom, hogyan kell szalmabálával házat szigetelni.

Találkozom Tőgyi Gáborral, a környezetvédelemre szakosodott villamosmérnökkel is, aki látszólag sárkupacot épített a kertjükben, de az valójában egy számítógép vezérelte komposztkazán, amelyen komoly fejlesztéseket végzett. Belehallgatok egy előadásba, amit Varga Tamás tart, egy informatikus, aki néhány éve Új-Zélandon dolgozott egy biogazdaságban, és belekóstolt a birkanyírásba is. Elhatározta, hazánkban is meghonosítja a WWOOF mozgalmat, s ma már 35 hazai gazdaságba mehetnek az önkéntesek, azaz a vúferek. Bekukkantok a Nógrádi Zöldutak sátrába: a lányok kosárfonást tanulnak a népművészet mesterétől, most épp madáretető készül hántolatlan fűzfavesszőből.

Egy mai Csipkerózsikával is találkozom: a rokkánál ül, racka- meg merinójuh gyapját fonja Hanyecz Adél, a váci székhelyű Pangea Egyesület önkéntese. Amúgy az Iparművészeti Egyetem hallgatója, fémművesként ékszereket tervez. Bakonybél mellett, az egyesület gazdaságában termelt gyapjút próbálja hasznosítani, amit korábban kidobtak.

– Az első ócskásnál vettem egy öreg rokkát, és addig nézegettem az alkatrészeit, amíg rá nem jöttem, hogyan működik. Mire lefon az ember egy kiló gyapjút, addigra beletanul – magyarázza Adél, aki a gyapjút is maga mossa. Először leforrázza, aztán zöldségesládákba teszi, és irány a patak. Mutatja a maga horgolta takarót, de pulóver is készülhet így.

Ügyes kezű asszonyok serénykednek mellettünk, beszélgetünk kicsit.

– A fiatalok a romantikát látják a vidéki létben, de az kevés a boldoguláshoz. Tőke és tapasztalat híján, önerőből ez nem fog menni – csóválják fejüket, miközben fürgén pörgetik a rokkát. Egyikük az orvosa tanácsára kezdett gazdálkodni egy megörökölt alföldi tanyán, mert az allergiája miatt csak így juthat egészséges élelemhez. A maga kárán tanulta meg, mennyi kotlóst kell ültetni, hogy elég csibéje legyen, mikor kell lemorzsolni a kukoricát, hogy ne rágják meg az egerek – mindehhez  hét végiggürcölt év kellett, meséli.Csobánkapusztán egész nap gyümölcsöt rágcsáltam, hazafelé már kínzott az éhség. Betértem egy gyorsétterembe, jött a sajtburger, sült krumpli, kóla… Ahogy a szívószálat belenyomtam a műanyag pohárba, végképp elszégyelltem magam, de ahogy a sláger mondja: „utólag úgyis az egészet letagadom”…