Vállalom a hullámokat

– Mi, magyarok rendkívül büszkék vagyunk az Ybl Miklós tervei alapján, neoreneszánsz stílusban, 131 évvel ezelőtt épült Operaházunkra. Világviszonylatban hová pozicionálná?

– Szépségben csúcsminőség, méretét tekintve felső középkategóriás: 1236 ülőhelyes, vagyis kisebb befogadóképességű, mint a milánói Scala vagy a bécsi, müncheni operaházak. A New York-i Metropolitan más dimenzió: a hatvanas évek végén épült modern épületbe háromszor annyian férnek, igaz, sok az állóhely is, míg nálunk mindenki ülhet. De ha ideveszem a 65 éve intézményünkhöz tartozó, 2013 márciusában újranyílt Erkel Színházat, már nekünk is több mint háromezer ülőhelyet kell eladnunk esténként. Az Erkel tiszta, célszerű és kényelmes, 1816 székével ma is Közép-Európa legnagyobb ültetett nézőterű színháza; a párizsi Bastille-ig vagy a moszkvai Bolsojig kell utaznunk, ha nagyobbat akarunk látni. Nálunk működik az Erkel Ferenc alapította legelső magyar zenekar, a Filharmóniai Társaság, itt dolgozik a legnagyobb magyar kórus, és az Opera ad otthont a Magyar Nemzeti Balettnek is, amely az egyetlen magyar klasszikus balett-társulat.

– Hány ember kell egy ilyen „nagyüzem” működtetéséhez?!

– Közalkalmazásban állnak a muzsikusok, az énekkari művészek, a balettkar a szólistáival, a 300 fős színpadi műszaki, épületüzemeltető és produkciós gyártó állomány, az adminisztráció, az informatika, a szervező- és a marketingcsapat. Mintegy ezer munkatársunkon kívül – kiknek a fele művész! – százötven magyar és húsz külföldi operaénekessel szerződünk egy évadban, továbbá karmesterekkel, rendezőkkel, díszlet- és jelmeztervezőkkel, kore– ográfusokkal, balettmesterekkel. Ehhez jönnek még a kiszervezett feladatok: ültetők, büfé, őrség, takarítószemélyzet, grafikusok, pirotechnikusok... Összesen 1500 embernek adunk rendszeres munkát ilyen-olyan formában.

– Emlékszem, „palotaforradalmat” robbantott ki azzal, hogy többek között az operaénekesek és a karmesterek kikerültek a közalkalmazásból…

– …de nem az utcára! Azt láttuk, hogy az „élethosszig” tartó közalkalmazotti szerződések mögött gyakran már nem volt motiváció, miközben sokkal ambiciózusabb és fiatalabb énekesgárdából szerettünk volna válogatni. Ezért valós teljesítményen alapuló, számlás szerződést kínáltunk mindenkinek: ma is itt énekel abból a harminc művészből legalább húsz. Igen, ha kell, felkavarom az állóvizet, de vállalom a tajtékzó hullámokat is. A végeredmény számít: sem a díjak, sem a közalkalmazotti szerződések nem énekelnek a művész helyett.

– Milyen árfolyamon jegyzik manapság az operaénekeseket?

– Külföldön egy főszerepet fellépésenként 4–8 ezer euróval, azaz 1,3–2,6 millió forinttal honorálnak, az élvonal művészei 10–20 ezer eurót, azaz 3–6 millió forintot is kapnak. Mi nem fizethetünk ennyit, csak a töredékét. Tizenhét hazai művészünknek jár „topgázsi”, de még az is elmarad a külföldi tarifáktól.

– Nincs zúgolódás abból a „háziak” körében, hogy sokkal több külföldi vendég előadóművészt, rendezőt, karmestert, díszlettervezőt hív meg egy-egy produkcióra, mint az elődei?

– Az Erkel újranyitásával évente kétszer annyi előadás, háromszor annyi premier szerepel a repertoárunkon, mint korábban, vagyis a hazai művészek bőven kapnak teret, nem csorbulnak a lehetőségeik. Idén 77 különböző produkciót játszunk. Az Operát tévedés lenne bármelyik magyar prózai kőszínházhoz hasonlítani. Ez a pálya nemzetközi. Mi válogatott vagyunk, és nem klubcsapat. Míg egy színház helyben „mérkőzik” a többiekkel, általában a helyiek egyáltalán nem lebecsülendő örömére, addig nálunk a jól megválogatott, nemzetközileg elismert alkotógárda növekvő presztízse egyre több külföldi művészt, egyúttal egyre több nézőt vonz a teátrumba. Fordítva is igaz: a mi művészeink is vágynak arra, hogy külföldi színpadokon léphessenek fel, megismerje őket a nagyvilág. Nem várhatja el senki, hogy míg őt jó szívvel hívják külhonba, az idegen művész előtt becsapjuk a kaput. Megnyugtatásul mondom, elsősorban hiányszerepekre kérünk fel külföldi előadókat.

– Ezek szerint „csúcshangból” nincs elég itthon?

– Ritkábban hívunk meg hölgyeket, mert például több kiváló magyar szoprán közül választhatunk. De komoly tenorhiányban szenvedünk, és a drámai, nagy volumenű férfihangokból általában is szűk a kínálat. Ilyenkor körül kell néznünk külföldön. Az operában és a balettben ugyanis nem lehet szempont, hogy ha sápadt is a magas C, vagy nem tűpontos a leérkezés, mégiscsak a miénk. A nézők – magyar mércével nézve – sok pénzt adnak a jegyekért, joggal várják el a magas művészi színvonalat.

– Ön büszkén említi a gazdag repertoárt, míg mások éppen amiatt támadják: vajon lehet-e ilyen rövid idő alatt ennyi produkciót létrehozni magas minőségben?

– Elismerem: erős iramot diktáltunk, amikor az elmúlt négy évben 66 premiert vállaltunk be. Csakhogy nemigen akadt más választás, már csak azért sem, mert hétévnyi kényszerbezárás után az Erkel Színháznak nem volt repertoárja, és az Operaház is tele volt több évtizedes, a bérletesek által már rongyosra nézett produkciókkal. 25-öt így is megtartottunk, mert szerves fejlődésben gondolkodunk.

– A felgyorsult világ megváltoztatja a kultúrafogyasztási szokásokat is. A prózai színházakban fokozatosan rövidült az előadások hossza, pörgősebbek a darabok, kevesebb a csend...

– …és kiabálnak, feltűnt önnek is?! Nálunk a partitúra szentebb, mint a prózák szövegkönyve, úgyhogy egy opera nemigen tud rövidebb lenni három óránál. Extrém hosszúságú művekből húzunk időnként, de át nem szoktunk írni semmit. Viszont az igaz, hogy az emberek sokkal éhesebbek a látványra. Ezért az operának igyekeznie kell, nem maradhat formalinban, az újra elővett darabokat át kell csomagolni.

– Ön rácáfol arra a régi tézisre, miszerint az operarajongás korfüggő: bele kell öregednünk, hogy élvezni tudjuk.

– Amikor nemrég kötelezővé tették a középiskolások számára az önkéntes munkát és a határon túli kirándulást, én is álmodozni kezdtem: egy érettségizett diák általános műveltségének az is fontos része kellene legyen, hogy lásson egyszer opera-előadást. Ezért az Erkel megnyitásával elindítottuk az OperaKaland elnevezésű programunkat: két darabból évadonként 20-20 előadást tartunk diákoknak 300 forintos áron, a MÁV és a BKK utazási támogatásával – így az egész kijön ezer forintból. Eddig 136 ezer középiskolás élt a lehetőséggel az ország minden részéből. Nincs itt semmi ördöngösség: úgy kell tálalni a fiataloknak az operát, hogy élvezzék!

– Ez a látványos tálalási mód viszont roppant drága mulatság...

– Ha a költségvetést nézzük, a párizsihoz érdemes hasonlítani a mi Operánkat: ott is két színházat működtetnek, 60 milliárd forintnak megfelelő összegből – mi idén és jövőre 9,4 milliárd állami támogatást kapunk. Ha ez mostantól évente egymilliárddal nőne, és tudnánk emelni a saját bevételeinket is, akkor 2018-ra talán végre a párizsi Opera büdzséjének egynegyede jutna nekünk. Ehhez képest most úgy 80 százalékon teljesítünk.

– Mi hiányzik a 100-hoz?

– Pénz és infrastruktúra. Hogy a színpadtechnikát ne régi NDK-s gépek működtessék, hogy modern robotlámpák világítsanak, jobb legyen az akusztika. Jócskán kinőttük az Operaházat, nincs elegendő öltöző, próbaterem, a díszleteket hat bérelt, fűtetlen raktárban tároljuk. Szerencsére a kormánytól megkaptuk a MÁV egykori gépjárműjavítóját: 14,5 milliárd forintból 2017 nyarára el kell készülnie az Eiffel Műhelyháznak, ahová átköltözik a 11 gyártóüzemünk és raktárunk, és az új próbaszínpadokon formálódnak majd az előadások. És már továbbgondoltam: kilenc hónapra bezárnánk az Operaházat, több mint harminchárom év után ráférne a korszerűsítés...

– Ébren álmodozik?!

– Kormányzati szándék is van rá, hisz kaptunk negyedmilliárd forintot és december 31-ig határidőt az előtervezésre, hamarosan dönt a kabinet. Kíváncsi, miről álmodom? 2018. május 24-ről. Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásosa bemutatójának napra pontosan századik évfordulóját a megújult Operaházban lenne szép ünnepelni, az egyetlen olyan darabbal, amit magyar szerzőtől a mai napig világszerte játszanak. Akkor elmondhatnánk a Kékszakállú első szavával: Megérkeztünk!