Vigyük tovább a lángot!

– Tudják, a gyűjtő először csak hobbit talál magának, később ez szenvedéllyé, legvégül pedig már betegséggé alakul át. Nem lehet abbahagyni – invitál nevetve a házba Bihari Aladár, ahol a régi Nagy-Magyarország területéről származó gyűjteményét rendezte be. A falakon tányérok, kerámiák sorakoznak, akad köztük fiatalabb, harminc-negyven éves, de találunk százötven-kétszáz éves darabokat is. A kerámiát szereti a legjobban, a gyűjtemény legtöbb darabja kancsó, tányér vagy tál.

Gyűjtőszenvedélye nem ma kezdődött: a Budapesten élő fiatal fogorvost az egyetem elvégzése után a Bakonyba küldték szolgálatra.

– Öt évet töltöttem ott, akkoriban kezdtem a gyűjtést is – mondja.– Eleinte a kedves helyiek, páciensek invitáltak a padlásra, mutatták, milyen tárgyi emlékeket őriznek felmenőiktől. Mikor látták, mennyire tetszenek, biztattak, vigyem csak, amit szeretnék. Később a biztatás már kiegészült: vigye, doktor úr, amit szeretne, aztán később megegyezünk. Akkoriban nemegyszer kaptam fizetségképpen egy-egy szép kerámiát.

Öt év múlva aztán hirtelen kellett elhagyniuk a Bakonyt. Akkor már házas volt – felesége pedig szintén gyűjtő, sok ma is kiállított darabot a neje hozott a házhoz. De vissza a költözéshez: csak a legszükségesebbeket költöztették azonnal, a padláson tárolt gyűjteményért két hét múlva mentek vissza – teherautóval – de hiába.

– Teljesen üresre söpörték, nem maradt semmi. A gyűjtést azonban továbbra is folytattuk. Körülbelül negyven éve vettük ezt a csobánkai házat. Nemcsak a hétvégeket töltöttük itt, de a gyűjteményünket is ide költöztettük.

Miközben mesél, sorra vezet végig a szobákon, melyek tele szebbnél szebb – és persze régi – darabokkal. Ezekről Bihari Aladár természetesen mindent tud, jól ismeri a történetüket. A kerámiák mellett találni szép számmal használati eszközöket is: kisebb-nagyobb vasalókat, krumplinyomót és köpülőt, borotvát és kulacsot, menyasszonyládát és párnákat, terítőket.

– Újabban öltözeteket is gyűjtök, itt van például ez a két, Erdélyből származó darab – mutat a részletgazdag hímzésekkel díszített ruhákra. – Az egyikben még a lányom is táncolt. A huszárruhára pedig a néptáncos fiam ácsingózott. Ebben táncolni azonban már nem lehet, a restaurálása egy évig tartott.

Akadnak a gyűjteményben családi darabok is – például a ládika, amit a felesége nagymamája festett, vagy a neje régi babája –, de sok az ajándék is a családtagoktól, barátoktól.

– Most úgy látom, a legjobbkor, az utolsó pillanatban kezdtem el a gyűjtést – magyarázza. – Akkoriban még találhattunk vidéken, határon túli településeken kincseket a padlásokon. Mára már teljesen kisöpörték azokat, eladni való holmit hiába is keresnék. Inkább az interneten kutatok, aukciókon vásárolok. Ha akad nagyobb gyűjtemény, azt is másodkézből lehet megvenni: egy-egy gyűjtő együtt hátramaradt darabjait.

A néprajzi árverések pedig igen népszerűek: az aukciókon percek alatt kelnek el a használati tárgyak, kerámiák. Persze sok a hamisítvány is, a csalók pedig egyre ügyesebbek. – Hallottam egy erdélyi faluban, hogy valami külföldi felvásárolta a településen a régi kerítéseket, budiajtókat. A helyiek nem értették, minek az neki, de adták, hadd vigye – meséli vendéglátónk. – Később kiderült a vásárlóról, hogy bútorgyáros.

A régi fa legjavából réginek látszó bútorokat készített, senki nem mondta volna meg, hogy azokat frissiben szerelték össze.

De nem lehetetlen a csalók, hamisítványok kiszúrása: Bihari Aladár szerint a gyűjtőévek alatt látott tapasztalatok alapján megállapítható, mi valódi és mi nem.

S hogy miért gyűjt? Egyszerű a válasz:

– Úgy gondolom, a lángot nemcsak megőrizni, de továbbvinni is kell. Sok szép tárgyról már azt sem tudjuk, mire való, hogyan használták. Pedig fontos ez a tudás, hogy éltethessük hagyományainkat.