Amikor Kukutyinban csónakról arattak... - itt a zabhegyezés igaz története

Ma már nem tudhatjuk, hogyan is akadt rá az egykori történetre hajdanvolt kollégánk (ma úgy mondanánk: a Szabad Föld sztárriportere): Szüts László, de ötven éve, 1965 augusztusában ő derítette ki először, mi áll a szólásmondás – „mehetsz Kukutyinba zabot hegyezni” – mögött. Nézegettem a talán általa is forgatott korabeli lexikonokat, de nyoma sincs bennük Kukutyinnak. Se az Új Magyar, se a húszkötetes Révai, de még a Magyar Néprajzi Lexikon sem tudott semmit a jeles eseményről, amely egyébként 1880-ban esett meg. Így hát elsőként Szüts László dicséretét zengedezem, hogy aztán kezdjük végre hegyezni mi is azt a kukutyini zabot.

A helyszín a déli határszél, a Szeged és Makó között elterülő pusztaság. Benne három falu: Deszk, Klárafalva és Ferencszállás, no meg az egykor veszélyesen kanyargó Maros folyó. Itt volt, mégpedig pontosan 7777 holdon, a Gerliczy-birtok: báró Gerliczy Ferenc uradalma. A báróról a szocializmus építésének delelőjén, a kor szokásainak megfelelően, nem írt túlzó barátsággal ötven éve a Szabad Föld: „A Gerliczy bárók nem voltak mindennapi emberek. Külföldön szórták a pénzt kártyára, italra, nőkre; párizsi pantallóban, angol kalapban jártak. De itthon a birtokukra egy fityinget sem áldoztak, azt csak szipolyozták. Az uraság hatlovas hintón járt és mindenkit letegezett. Olaszországban nyaralt, míg itthon, a Kukutyin-majorban robotoltak a cselédek, s düledeztek a cselédviskók. A lovaira többet gondolt az uraság, mint a cselédeire. Nekik vettetett zabot a kukutyini hatalmas táblákba, minden évben zabot. De a vizeket akkoriban még senki se zabolázta meg, s mert mélyen fekvő, lapos vidék ez itten, a Maros vize sokszor öntötte el a földeket.”

Ugyebár már sejthetjük, hamarost jő a drámai konfliktus: a gonosz báró lovainak szánt zabot a Maros áradása fenyegeti... De, hogy csitítsuk a feszültséget, gyorsan rehabilitáljuk szegény Gerliczy bárót, a kapitalizmus építésének jelen delelőjén, ugyancsak a kor szokásainak megfelelően… Mégpedig úgy, hogy a mostani tanácsháza – pardon: önkormányzat – előtt kihelyezett táblát elolvassuk. Ez áll rajta: „Tisztelegve Ferencszállás alapítója, báró Gerliczy Ferenc emlékének, a hálás utókor.”

A Gerliczy az egyik legősibb birtokos család. A deszki területen 1804-ben vásárolták meg a klárafalvi és deszki határt a kincstártól. Kastélyukat Deszken 1884-ben építették fel eklektikus-klasszicizáló stílusban, a nőül vett báró Fejérváry Gizella hozományából. Gizella papája, bizonyos komlóskeresztesi báró Fejérváry Géza, sok egyéb funkciója mellett, az építkezés idején éppenséggel hadügyminiszter, de 1905–1906 között már Magyarország miniszterelnöke lett. Hogy mennyire objektív volt és maradt is lapunk, hozományvadászattal például nem vádolta, s ma sem vádoljuk Gerliczyt. Aki egyébként 1911-től országgyűlési képviselő. (A Gerliczy-kastély évek óta mellkas- és tüdőbetegek kórháza. A háborús pusztítás után egy emeletet ráépítettek, így mára elvesztette egykori báját, de héthektáros parkja ma is csodás.)

Azé’ hítták Ferencszállásnak, mer’ a báró Ferenc vót – írja egy régi elbeszélés, és ettől pontosabban mi sem tudnánk összefoglalni a kukutyini név eredetét. Az alapításkor összesen 52 háza és 202 lakosa volt, a területen virágzó dohánytermesztés folyt. Na, de vissza 1880-ba, amikor megint kiöntött a Maros!

„A víz kalászig elborította a beérett zabot. És amíg az uraság a tengerparti üdülőhelyeket váltogatta – ejnye-ejnye, Gerliczy, vonom össze ismét a szemöldökömet az ötvenéves cikket olvasgatva –, az aratók mit tehettek mást: sarlóval a kezükben csónakba ültek. Csónakból vágták le a zab kalászát. Nehéz munka lehetett, szaporátlan, néha hiábavalónak tetsző, hosszú időre emlékezetükbe vésődött. S aztán a hazatért részes- aratók elterjesztették az országban, hogy a kukutyini földeken úgy kellett ’lehegyezni’ a zabot.”

Hogy aztán ebből a valóban embert próbáló aratásból hogyan lett a semmit nem érő, haszontalan munkát jelentő kifejezés szinonimája – talán újabb ötven év múlva megfejti majd az akkori Szabad Föld.

Visszakanyarodva Kukutyinba – amely egyébként Ferencszállás határában volt található –, no és a múltba: az évtizedek során a Maros megszelídült, megszelídítették, komoly gát épült a veszélyes szakaszokon. Utoljára 1942-ben arattak a táblákba fektetett deszkapallókról, de aztán a gát mellé levezető árkokat ástak, azóta nincs gond a vízzel. Még a ’70-es nagy áradást is bírta a gát. A téeszes időkben zabot már nem vetettek – nesze neked, Gerliczy –, árpa vagy jófajta búza termett a kukutyini földeken. (Most is szépen be van szántva, jelenleg ha nem is báró, de egy magánszemély a tulajdonos – földbirtokos uraság… – errefelé.)

És akkor következzék a hálás utókor. Elsőként is ismerjék meg a település 52 éves első emberét, Jani János polgármestert. Itt volt feleségével együtt tanító, míg meg nem szűnt az általános iskola; hat tanulóért nem volt érdemes fenntartani. De azért nem biztos, hogy ez egy lezárt történet, hiszen a 674 lakosú községben óvoda még van. Márpedig az ovisokból előbbutóbb iskolások lesznek. Jani, vagyis hát Jani János polgármesternek fogadóórája ugyan van, de olykor maga sem tudja, mikor, hiszen jártában-keltében „fogadja” az embereket. Egy ilyen kis településen a polgármester a mindenes.

– Kukutyinban, bocsánat, Ferencszálláson is dübörög a politika?

– Ötfős a testület, mindenki független, ráadásul tényleg az. Errefelé le vannak nyugodva a kedélyek és az emberek. Én meg igyekszem minél több közös programot találni. Nemrégiben elkészült a kukutyini kispiac, néhány mutatós fedett asztalka, a faluközpontban, eddig ugyanitt, a füvön árulták portékáikat a helyiek. Nincs helypénz, nem szedünk adót, a helyiek árulják a helyieknek azt, amit eladni-venni érdemes. A múlt héten falunap volt, most pedig búcsú lesz, van egy labdarúgó-egyesületünk, szép pályánk, öltözőt is építettünk, vasárnaponként ott szorítunk a fiúknak.

– Ugye, jól emlékszem: a Ferencszállás SC az NB I-ben játszik?

– Majdnem… A megye háromban… De beszéljünk inkább másról! Sétáljunk le a Maros-partra, az is egy közösségi tér lett, köszönhetően Ocskó Misi barátunknak.

Útközben elhaladunk a már említett öltöző mellett. Ami két focimeccs között a helyi Kondi Klubé. A kulcsa, hol másutt, a kocsmában található, „amit gyúrás után ugyanoda kell visszajuttatni” – olvasható a bejáraton. A sokfunkciós öltöző egyébként a kukutyini Kerek erdő közepén áll. Ennek meg az a története, hogy kitalálták: minden újszülött kap egy facsemetét, egy kis platánt, amely viseli majd a kisbaba nevét. A gyerekek így talán megszeretik a fákat, a természetet, s kötődnek a szülőhelyükhöz. A kukutyini Kerek erdőben pillanatnyilag 43 fácska áll, az elsőt Fehér Ánya, az utolsót pedig Szabó Csenge kapta. És itt van a település két leghatalmasabb építménye is – Ferencszállás ikertornyai –: egy lebontásra váró régi és egy már működő új víztorony.

– Mi is arzénos terület voltunk, de bekerültünk a környék 17 települését érintő ivóvízminőség-javító programjába, azóta ez a gond is megszűnt.

Elhaladunk a szelektív szemétgyűjtő kukák mellett, szépek, színesek, külön várják a papírt, az üveget, a műanyagot és a fémet, hogy aztán az érkező kukásautó egybeöntse az egészet, ahogy kell…

A Maros partja, szinte egyedül Szeged és Makó között, betonúton csak itt közelíthető meg. A központtól, ahol villanylámpa segíti a 43-as úton átkelőket, úgy háromszáz méterre folyik. Ami azt illeti, nem is lassan, hat-nyolc kilométeresre becsülöm a sebességét. A töltés túloldala Ocskó Misi birodalma. Padokat és asztalokat ácsol, bográcsozóhelyeket létesít, a töltésen teraszokat épít, alatta a csónakkikötőt gondozza; még illemhely is épült, ahol foglalt tábla jelzi, ha foglalt. Misi büszkén vezet körbe, ez itt mind az ő munkája.

– Ha a felesége nem látja, virágot lop a kertjükből, azt is ide hozza – teszi hozzá a polgármester. – Ha tél van, ha nyár, mindennap itt ügyködik, építi, bővíti a parti sétányát. A falunap fénypontja, az éjszakába nyúló lecsóparti helyszíne is Misiföld volt.

Élt itt a faluban egy harminc körüli fiatalember. Beteg volt, örökké kisgyerek maradt. Szerették őt, és ő is szeretett mindenkit, együtt játszott a valódi gyerekekkel. Egy télen aztán ráment a befagyott Marosra, s mert nem tudhatta, hogy befelé haladva a jég vékonyodik, elsüllyedt a folyóban. Az egyik fán egy kis tábla az örök gyerek Galamb Tamásnak állít emléket.

Két kis temető is akad Ferencszálláson, az egyik már megtelt, a másikba kerülnek a mostanában eltávozók. A régiben egymástól öt méterre fekszik egy hős szovjet és egy hős magyar katona. A szovjet katonát saját tankja taposta halálra, a magyart még golyó találta. Mindkét síron virág.

– Mondtam, ugye, le vannak errefelé nyugodva az emberek…

– És miből élnek?

– Ugye, itt is a közmunka viszi a prímet, de aki teheti, bejár dolgozni Makóra, Szegedre. Amíg csak lehet, nem vetünk ki semmilyen különadót földre, kutyára, nem akarjuk tovább terhelni az embereket. Régebben mi voltunk a fokhagyma fővárosa – ugyebár Szegedé lett a pirospaprika, Makóé a vöröshagyma, nekünk félúton maradt a fokhagyma. De jelenleg 300 forint körül vennék át kilóját, ami lassan egy gombóc fagylalt ára, így hát egyre kevésbé éri meg ezzel foglalkozni.

– Biztonságos errefelé az élet?

– A faluban nincs bűnözés, nincs rendőr sem. Az elmúlt években 53 kamerát szereltünk fel, azért ez is hozzájárulhatott a békességhez.

Beköszönünk a 90 éves Vörös Ferenchez is, mint a nagy idők nagy tanújához. Az egykori téeszről mesél, ahol ő maga fogatos volt.

– Azt írja meg, hogy a magyar parasztnak soha nem volt olyan jó dolga, mint Kádár alatt. Képzelje, aratáskor mentünk nyaralni!

– És akkor ki aratott?

– Ki? Hát a kombájnok. Bizony, úri dolgunk volt.

Azzal elővesz egy üveg első osztályú szilvát, erről többszöri kóstolás után sikerült meggyőződnöm. Legalább 50 fokos, tiszta, zamatos, nem az a nyúlhájas falusi söprű. Jó, hát az öregúr tizenhét éves kora óta főzi a páleszt, de most már csak főzet.

Feri bátyám azzal büszkélkedik, hogy élete során, merthogy mindig erős egyéniség volt, eddig „tizenhárom kormányt tett tönkre”. Ez azonban sehogy sem stimmel, mert mióta megszületett – 1926 óta –, éppenséggel 34 kormányt számolhatunk össze, ha egynek vesszük Nagy Imre, Kádár János és Orbán Viktor duplázását. Ezzel a mostani adminisztrációval sincs kibékülve, mert nem tudta megvédeni a magyart a brüsszeli akadékoskodóktól, hiszen a pálinkafőzés adóját megemelték 800 forinttal, így most 1650 forintba kerül egy liter szilva. No meg a cefrébe, a cukorba és a fába, amit vinni kell a főzdébe.

– A cukrot, ha lehet, ne írja be, azt ugyebár nem volna szabad. De hát kell bele…

SZÜCS GÁBOR
RIPORTJA

KÁLLAI
MÁRTON
FELVÉTELEI