'Nem vadászunk a miniszter cimborájával, ezért legelőhöz sem jutottunk' - Kívül a brancson

– Itthon voltak egész évben, itt, a hodályban – mutatja az állományt a váncsodi Rezes Gábor. – Etettük őket lucernával. De ez sem tarthat a végtelenségig.

Kétszáz őshonos cigája anyajuh méreget kíváncsian. Sokuk körül bárány esetlenkedik. Ahogy én közeledem, a juhok úgy hátrálnak. Látom, több állat biceg.

– A puha almon nem kopik a körmük, lesántulnak. A másik baj meg a meleg volt. A nagy hőségben a hodály szinte kibírhatatlan. Beszereltettem egy ventilátort, legalább az ammónium szagát húzza ki. De így is több juh elpusztult. Legelő kell nekik, az a természetes.

– Ezek szerint tavaly ősz óta nem kaptak – állapítom meg.

– A fiam, Gergely pályázott a legelőre fiatal gazdaként, de sikertelenül.

– Valójában miért nem kaptak földet? Haragszanak magukra?

A gazda kivár egy pillanatig a válasszal, aztán mondja:

– Igazából szerintem nem ránk haragszanak, hanem másokat szerethetnek nagyon. Az pedig nem számít, hogy nekünk van állatunk, akik pedig a legelőt kapták, azoknak nincs vagy alig… Nem vagyunk benne a brancsban. De mit csináljunk, nem vadászunk a miniszter cimborájával. Ezért aztán legelőhöz sem jutottunk. Így mennek manapság a dolgok mifelénk.

Váncsod határának egy részét egy Berettyóújfaluból származó testvérpár, két hölgy kapta legeltetésre. Szarvasmarhák beállítását vállalták. Váncsodon nem ismerték őket, utánanéztek hát a gazdák a közösségi oldalakon, kikhez is van szerencséjük. Sok közük a gazdálkodáshoz nem lehet, állapították meg, az egyik hölgy például Londonból üzengetett a barátainak.

A kedvezményezett család megpróbálkozott ugyan az állatokkal, de csak részsikerrel, ezért az elnyert földek nagy részét visszaadták.

A hortobágyi Tóth József története jut eszembe. A néhai gazda egy évvel ezelőtt hatszáz szarvasmarhát tartott, és pályázott arra a legelőre, amelyet addig is használt. Nem kapta meg – ellentétben olyanokkal, akiknek nem vagy alig volt állatuk.

Ma reggel is ehhez a gazdasághoz vezetett az első utunk. A hatszáz marhának most ötven hektár legelőn kell osztozkodnia. A többi élelmük tartalék vagy vásárolt takarmány – amíg az örökösök bírják…

De térjünk vissza a bihari határba. A váncsodi legelők egy részét a berettyóújfaluiak leszereplését követően a helyi gazdaszövetkezet kapta meg használatra augusztus végéig. Azóta viszont senki sem legeltet rajta.

Váncsodon egyébként összesen 1200 anyajuh szűkölködik legelőben. Az állomány fele Fábián Zoltáné. Amikor arról kérdezem Rezes Gábort, mit kezdett a gazda a juhaival, csak legyintett:

– Mit tehetett volna? „Átpiszkoskodott” olyan területre, amelyikre hiába pályázott. Igaz, az új bérlő meg nem használja, mert nincs állata. De azért a rendőrt ki tudta hívni. Zoli meg indulatában azt mondta a rendőrnek: tessék, viheti az összes juhot, neki adja, legeltesse, ahol tudja. A rendőr persze nem vitte, de azt be kellett látnia, hogy lehetetlen helyzetbe kerültek a gazdák.

Fábián Zoltán negyven éve tart birkákat, most azonban a befejezésen gondolkodik. De ez sem egyszerű ám, hiszen a teljes gépparkját – bálázó, erőgép, homlokrakodó – két éve tudta végre kialakítani, tetemes összegért. A gazdával egyébként este találkoztunk, az egész napos kukoricaaratást követően.

Nem mondom, hogy jókedvében találtam.

– Az egyik juhászomat már el kellett küldenem – avat be a változásba az egy évvel korábbi állapothoz képest.

Ráadásul éppen előző nap vesztett pert a Hortobágyi Nemzeti Parkkal szemben. Keresetében azt sérelmezte, hogy ő nem kapott földet, az viszont igen, akinek a valóságban nincs vagy nincs elég állata.

– Fellebbeznek az ítélet ellen?

– Még gondolkodunk rajta, mit tegyünk – veszi át a szót Fábián Zoltán felesége. – Minden tárgyalás után százezer forint körüli összeget számláz a pesti ügyvéd. Eddig már félmillió forintban van a per. Ezt már nem bírjuk sokáig.

– Miért nem bíznak meg ügyvédet a környékről?

– Nincs, aki merné vállalni. Nem akarják megkockáztatni, hogy utánuk nyúljanak.

* * *

A szomszédos Mezőpeterdre tartunk, Búj Gyulához. Az út néhány kilométeres, mindkét oldalán legelő. Kalauzom Rezes Gábor.

– Csattanó maszlag, szerbtövis, mezei aszat – tanítja a növények nevét az autó ablakából. – Ebben az évben ez a terület nem látott juhot.

A legelők így már használhatatlanok. Le kell majd kaszálni, de gyorsan, mert különben kezd bokrosodni.

– Ezek szerint a juhos gazdák nem kapják meg, aki pedig kapta, az nem használja.

– Hogy használná, ha állata sincs? – kérdez vissza a gazda némi indulattal a hangjában. – A támogatás kell nekik, higgye el, semmi más. De mondják már, 2020 után beszünteti az unió a pénzosztásnak ezt a módját, akkor aztán majd megint legeltethetünk rajta. De addig ki bírja ki?

A hodályban ezúttal 500 birkát szemlélünk, Búj Gyula állományát. A mezőpeterdi gazda 54 hektárt bérelt a nemzeti parktól, most egyet sem kapott. Van 14 hektár saját legelője, arra hajtja ki a juhait. Csak az a baj, hogy a legelő a hodálytól két kilométerre található, ez pedig messzi van az állatoknak. A történet a szokásos: neki tehát van állata, akik nyertek, azoknak alig.

Búj Gyula sem hagyta annyiban, együtt perelt Fábián Zoltánnal a nemzeti park ellen – és vesztett vele együtt.

– Volt olyan eset, hogy kölcsönszerződésbe 30 kecskét írtak be, azzal igazolták, hogy eleget tesznek a pályázati kiírásban szereplő feltételeknek. A tárgyaláson megkérdezték az alperest, hogy ellenőrizték- e az állatok meglétét. Nem, mert bíztak az emberek lelkiismeretében. A bíró pedig elfogadta a választ, azt mondta, nem hivatott annak az ellenőrzésére, ami a papíron szerepel. De akkor ki fog nekünk igazságot szolgáltatni?

– Mit tud tenni ilyen esetben?

– Megyek a hegyekbe. Hirtelenjében nem értem, miféle hegyekről beszél a tükörsima tájon.

– Át, Romániába – teszi hozzá.

* * *

Élénken emlékszem még a múlt őszről Duró Kálmánra. Hogyne, hiszen az idős gazda már akkor is közelebb volt a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz. Most Zsáka határát járom vele.

– Nem bíróságra volna itt szükség, hanem széjjel kellene nézni a határban, ki műveli, kinek mennyi jószága van, és igazságot tenni – méltatlankodik mellettem.

Duró Kálmán 1973 óta fizet társadalombiztosítást az emberei után.

Ma tíz alkalmazottja van, s büszke rá, hogy mindegyik tisztességesen meg tud élni a keresetéből. Némelyiknek a háza előtt is elhajt, mutatja a takaros otthonokat.

Az egyik kombájnja a határban éppen bérben aratja a kukoricát, ezt szemléljük, majd indulunk a hodályokhoz. Dúró Kálmánnak 1700 juha van. Valamennyi hodály rendben tartott, a falak meszeltek, látszik, hogy gazdája van a birtoknak. A villanyt például 1300 méterről vezettette ide.

Egy éve azért méltatlankodott, mert nem kapott legelőt.

– Végül nyolcvan hektár bérleti lehetőségét nyertem el – újságolja.

– Akkor tehát minden rendben – jegyzem meg.

– Csak az a baj, hogy innen tíz kilométerre, Darvason.

– És azokat a földeket, amelyeket eddig bérelt, kik kapták?

– Ketten kapták, az egyik egy gátőr a közeli faluból száz birkával. A másiknak csak a nevét tudjuk, de senki sem ismeri személyesen. Viszont valami államtitkár az apósa.

– Most mit tud tenni?

– Mit tudnék? Adnám el a birkákat, de nincs áruk. Így hát kénytelen vagyok új hodályokat építeni Darvason.

– Ezekkel mi lesz? – mutatok az épületekre.

– Kérek rájuk bontási engedélyt.