Csillag iránytűvel az úton

A nappalok rövidülése, a mind hidegebb éjszakák, a határ kiüresedése a legfontosabb változások, melyek a madarakat vonulásra késztetik.

A gyakran több ezer kilométeres repülőútra persze készülni is kell, ennek jegyében részben vagy teljesen levedlik régi tollaikat és újakat növesztenek, mellizmaik megnövekednek, egyúttal tartalék energiaforrást (zsírt) halmoznak fel a testükben. (Különösen a Földközi-tenger és az afrikai Szahara átrepülése jelent nagy próbatételt a számukra.) Mai ismereteink szerint a vonulás iránya, távolsága és időtartama genetikai úton rögzült a madarakban, emellett azonban külső természeti tényezők – mint például a Nap és a csillagok helyzete, a Föld mágnesessége – is segíti a tájékozódásukat. De a tengerpartok, folyóvölgyek, hegyvonulatok szintén iránymutatásul szolgálnak. Az éjszaka vonulók számára a Hold „lámpása” világítja meg az utat, enélkül eltévednének.

A tollas vándorok közül a messzire utazók – így a gyurgyalagok, fülemülék, sárgarigók, tövisszúró gébicsek és fehér gólyák – indulnak először dél felé (már augusztusban), őket a fecskék, a fekete gólyák, a kék vércsék követik. Ámde ez idő tájt kerekedik útra az északi sarkvidékekről és a tajgáról is az ott költő havasi lile, fakó rétihéja és halászsas (képünkön), melyeket – egy kis szerencsével – mi is megfigyelhetjük ősszel a Tiszántúlon. Szintén északról érkeznek az európai vadlúd és a daru csapatai is. A rövid távú vonulók – mint a feketerigó, vörösbegy, barátposzáta, örvös galamb, bíbic – csak később kelnek útra. Nagy bánatunkra a szárnyas vándorok többsége éjjel vonul, mert így energiát takarít meg: az éjszakai levegő hidegebb, ezért sűrűbb, könnyebb benne repülni, a szél is enyhébb, s kisebb a madártest túlmelegedésének, kiszáradásának a veszélye. Ilyenkor a fülünkre vagyunk utalva, hogy gágogásukról azonosítsuk a vadlibák vagy krúgatásukról a darvak vonuló csapatát.