Imre bácsi és a Lanz Bulldog - Pöfögő szerelem

A Lanz Bulldog a nevéből ítélve lehetne akár egy nehéz természetű kutyafajta is, de nem az. Hanem egy strapabíró traktor, amit a győztes nyugatnémetektől kaptunk az 1954-es futball-világbajnokság döntőjének elvesztése után. Legalábbis a legenda szerint. Tóth Imre is úgy tudja, a németek ezzel kárpótolták a csalódott magyarokat, akik biztosak voltak a győzelemben. Nyolcszáz darab jött be akkor az országba, s osztották szét a gazdálkodók között. A kistermelők is kaptak belőle, pedig nem kaphattak volna. A Lanz Bulldog ugyanis tizenhét lóerős, az akkori rendeletek szerint pedig a magyar kisgazda tizenöt lóerősnél nagyobb gépet nem birtokolhatott. Úgy vették hát, hogy tizenöt lovas.

– No, maga szerint melyik a fontosabb? Nyolcszáz traktor, vagy egy aranyérem? – szegezi nekem a második kérdést Tóth Imre, s ha a magaméban bizonytalankodom is, az ő véleményében teljesen biztos vagyok. Természetesen a nyolcszáz traktor.

Vendéglátóm a kelet-magyarországi veterán traktor- és traktorostalálkozók állandó részvevője, a legtöbb helyre a saját traktorjával megy, s ha csak teheti, lábon. Azaz kereken. Felül a Bulldogjára, s elpöfög vele mondjuk Hajdúböszörménybe. Nem egy félórás út, de úgy van most már vele, hogy nem hajtja a tatár, különben meg idejében kell elindulni.

Az ember azt hinné, aki ilyen szenvedélyesen szeret minden mezőgazdasági gépet, az egész életében a földeken dolgozott. Pedig dehogy! A négy polgári után a géplakatos mesterséget tanulta ki a nyíregyházi kisvasútnál, majd a nagyobb testvérhez, a MÁV-hoz szegődött, ahol mindenféle vasúti kocsikat vezetett. Egy darus tehervágány-gépkocsiról jött nyugdíjba, de igazi szerelme már akkor is a gőzgépek népes családja volt.

– Apámtól örököltem – meséli –, aki Pestről került Szabolcsba még valamikor a húszas években. A Dessewffy grófok akkor vettek a Ganz gyártól egy gőzekét, amivel jött a szerelője, működtetője is, az én apám. Aztán elvette egy tiszaeszlári vasutas lányát.

Így már mindjárt érthetőbb a vasút, illetve a gőzgépek iránti szerelme. Egyik sem csak afféle hirtelen fellángolás, elkíséri mindkettő egész életében. A gőzgépeket már egészen korán, gyermekkorában megszerette, később pedig szinte minden szabad idejét azoknak szentelte. Rengeteg megfordult a kezén. „Kosárban”, azaz alkatrészenként vette, az otthoni műhelyében aztán szépen összerakta őket. A hiányzó alkatrészeket meg elkészítette maga. De nem akármilyen traktorok voltak azok ám! Akadt köztük olyan is, amit annyiért adott el, hogy a lányának lakást tudott venni az árából Debrecenben. Egy másik gépért pedig egy hatalmas esztergát.

– No, szóval mennyire műszaki ember maga? – szögezi megint nekem a kérdést – Mert akkor úgy magyarázom el a Lanz Bulldog működését. Úgy látom – mér végig –, elég magának annyit tudnia róla, hogy egyhengeres, kétütemű, kétezer köbcentis és szíjtárcsás, amivel mindent lehetett csinálni, csépelni, szántani… mindent. No, beindítsam?

Beindította. Egy kicsit bonyolultabb művelet, mint elindítani mondjuk egy személyautót, de ha már elkezdi, olyan szépen pöfög, hogy el se hiszi az ember a korát: hatvanegy éves. Mindjárt nyugdíjas korú. De ez nem jelent semmit, hiszen a gazdája már harminc éve nyugdíjas, és ugyanannyit dolgozik, mint aktív korában. Talán egy kicsit lassabban, megfontoltabban, de kifogástalanul.