Mindenkinek joga van saját őrültségéhez

„Minden reggel, ébredéskor átélem a legnagyobb élményt: azt, hogy Salvador Dalí vagyok.” Kell több, nem mond ez eleget a XX. század legmagamutogatóbb festőjéről?! Már kisgyerek korában rengeteg energiát fektetett abba, hogy kitűnjön, és megjegyezzék a nevét. Imádta megbotránkoztatni az embereket, például azzal, hogy a vér, a fájdalom, a bomlás látványa és érzete gyönyört szerzett neki. Reggeli után rendszeresen a mellkasára öntötte a forró kávét, és egyszer elragadtatásában beleharapott egy hangyáktól nyüzsgő, foszló denevértetembe… Életének 85 éve alatt sokan megkérdőjelezték az elmeállapotát. Ezt a spanyol festőzseni annyival intézte el, hogy „mindenkinek joga van a saját őrültségéhez”. 

Életében a legnagyobb traumát az jelentette, hogy saját magát csupán egy hamisítványként értékelte. „Dalí körül minden valódi, kivéve engem.” Volt egy bátyja, aki másfél éves korában gyomorbetegségben elhunyt. A kisgyerek halálát követően, kilenc hónap és tíz nap múlva született meg festőnk, a második Salvador – a csecsemő ugyanis a saját bátyja nevét kapta megrendült szüleitől. Halott bátyja ruháiba öltöztették, az ő játékaival játszhatott. Mintha ez nem lett volna épp elég, édesanyja – aki a terhessége alatt végig lányt várt – hosszú ideig lányruhákat adott rá. Megkockáztathatjuk a kijelentést: különleges képi világa, egyedi látásmódja nem csupán élénk fantáziájának szüleménye, hanem az őt ért traumák bizarr hatása is. „A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.” 

Hosszú, vékony, viaszos bajusza a védjegyévé vált. „A bajuszom két vége radarantenna, melyekkel mindent megsejtek, ami a világban körülöttem történik, és amit az emberek aznap gondolnak.” Hétköznapi tárgyakat emelt irracionális, sejtelmes, misztikus szimbólummá. Ilyen például a mankó, a teniszütő és a lágy tojás. Vagy a cseppfolyós órák. Meg a fiókos testű emberek. Szerinte nincs ezen mit csodálkozni, hiszen „saját világegyetemmel rendelkezni jobb, mint autótulajdonosnak lenni”. Pofonegyszerű utánacsinálni, állította, merthogy a főzés nagyon közel áll a festészethez; amikor az ember elkészít egy ételt, hozzáad egy kis ezt, egy kis azt… mintha festékeket keverne. Mielőtt egy szavát is elhinnénk, visszaránt minket a földre: „Amikor én festek, a tenger tombol. Mások csak pancsolnak a fürdőkádban.” Roppant spontán emberként hatott, miközben nagyon is tudatosan gondolkodott. 

„Mivel a televíziót, a mozit, a sajtót, az újságírást úgy tekintem, mint a tömegek elzüllesztésének és elhülyítésének hatalmas eszközeit, ezért imádom arisztokratikusan használni őket. Minél több hülye fut Dalí után, annál drágábban kelnek el a képeim.” Igaz, sokak számára irritáló volt a lénye, de legalább őszintén beismerte: „a szerénység nem kifejezetten az én műfajom”. 

Ugye, nem lepődnek meg azon, hogy a halála utáni életéről is előre és extrém módon végrendelkezett? Szülővárosában, Figueresben kapott otthont Dalí színháza, kiállítóterme és kriptája: miközben majd’ 1500 alkotását csodálják, a hamvai fölött sétálnak a látogatók. Örökségül ránk hagyta a zsenialitás nagy titkát: „A két legnagyobb szerencse, ami egy festőt érhet, hogy 1. spanyolnak születik, és 2. Dalínak hívják.”