Semmi pánik, csak sötét van

Kezdetben vala a sötétség – mondhatnánk, ám az igazság az, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogyan is kezdődött. Vagyis az ember – tisztelet a kivételnek – egyszer csak félni kezdett a sötétben, a sötétségtől. Illetve, még az sem biztos, hogy félünk a sötétben, merthogy a tudomány jelenlegi alapköveit figyelembe véve félni csak attól tudunk, amit ismerünk. Félhetünk póktól, madártól, egértől, mélységtől, magasságtól, akár még a tojástól is. De szoronghatunk is, ami lényegében azt jelenti, hogy nem feltétlenül tudjuk, miért is vagyunk feszültek vagy éppen nyugtalanok; miért kezdünk el akár rettegni is. Az pedig egyénenként változik, hogyan reagálunk minderre: érzékeink kifinomulnak, szaporábban ver a szívünk, készek vagyunk megvédeni magunkat bárkitől és bármitől; de az is lehet, hogy a legszívesebben bezárkóznánk önmagunkba, elbújnánk testünk legmélyebb zugába.

A sötétben érzett félelem legvalószínűbb megközelítése az lehet, hogy a sötétben egyrészt nincsen semmi olyan, amit a fényben látunk és az életünk környezeteként, életünk részeiként azonosítani tudunk. A fényben a legtöbb dolognak van kiterjedése, eleje és vége, míg a sötétben nem tudjuk megmondani, hol kezdődik egy asztal, sem azt, hol ér véget. Ehhez oda kell menni, meg kell érinteni, amit nem látunk, majd a tapasztalataink alapján eldöntjük, milyen részévé válik életünknek – okoz-e fájdalmat, félelmet vált-e ki belőlünk.

Vagyis a sötét maga a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, a tervezhetetlenség, ám miközben a fényben járva a biztos, kiszámítható és tervezhető életre vágyunk, gyakran ott sem vesszük észre, amit megvilágítanak útjaink során. Félünk elszakadni tárgyaktól, személyektől, ragaszkodunk szokásokhoz, mozdulatokhoz, illatokhoz. Szeretjük jól, komfortosan érezni magunkat, s nemcsak a bőrünkben, hanem kapcsolatainkban is. Ám a sötétbe könnyű beleképzelni félelmeink tárgyait, hangjait, kivetüléseit; a sötétben gyakorta van ott, ami valójában nincs is. „Isten, kétség, bor, nő, betegség / Testem, lelkem összesebezték” – írta Ady Endre Sötét vizek partján című versében, s így már lassan összeáll a kép. Sötét minden, ami rossz, amit csak sötét szavakkal és színekkel lehet lefesteni, kimondani. Sötét van a paplan alatt, a szekrény vagy a pince mélyén, sötét a koporsóban, sötét a pokol minden bugyra, s ha a tél is sötét, sötét a fagy is meg az árnyék. Még a születés misztériuma is a sötétről, a fényre vezető útról szól, ahol minden éppen annak látszik, amilyennek mutatja magát, s ahol mindannyian megítélünk és megítéltetünk.

Sokan próbáltak tudományos magyarázatot adni arra, hogy miért félünk a sötéttől. Kopcsó Krisztina, a Pécsi Tudományegyetem pszichológus PhD-kutatója 2012-ben tanulmányt szentelt e témakörnek (Félelem a sötéttől – A jelenségek feltérképezése serdülők és fiatal felnőttek körében). Ebben megállapította, hogy a sötéttől való félelmet nehéz elválasztani az éjszakai félelmektől, s az emberek nem is feltétlenül magától a sötéttől, hanem magában a sötétben félnek. Mindez alátámaszthatja azokat a vélekedéseket, hogy a sötéttől való félelem a bizonytalantól, a megfoghatatlantól, az ismeretlentől ered, amire „csupán” ráerősít, hogyan neveltek bennünket és mennyire élénk a fantáziánk – vagyis mi az, amit belelátunk az előttünk lévő sötét homályba.