Sörfesztivál miatt zárva - Müncheni riport

A müncheni főpályaudvaron és a reptéri váróra emlékeztető metróaluljáróban kényelmesen sétálnak az Oktoberfest tiszteletére lágy barna bőrnadrágba, kockás ingbe öltözött férfiak és a tekintetet a dekoltázsra vonzó dirndlit viselő nők. Bajorország fővárosa emberfeletti teljesítményére és a mézeskalács házikóba oltott sörsátrak ünnepére való tekintettel lezárták a német–osztrák határt. Azt a pár ezer migránst, akit átengednek, a német hatóságok igyekszenek más városokba irányítani. A menekültek csak szállingóznak.

Pakisztániak egy csoportja száll le a vonatról, honfitársuk, Mobasi fogadja őket. München kiterjedt metróhálózatának térképét mutatja a telefonján. A fiatal férfi, aki programozónak tanult, néhány hónappal korábban érkezett, így már el tudja nekik magyarázni, hova kell menni, hogy regisztrálhassanak. Az utazókon látszik, kezdi elfogni őket a cél előtti fáradtság. De nincs már sok hátra: el kell metrózni a külvárosi Heidemannstrasséra, beállni a sorba, kitölteni a papírokat, és felvenni a sárga igazolványt, amellyel bejuthatnak valamelyik táborba.

A regisztrációs központból jön éppen Fadi és egy népes család. A srác hat éve hagyta el Irakot. Egy barátja kérte meg, hogy kísérje el a Moszul környékéről származó családot a pályaudvarra, mert egy másik város menekülttáborába kell utazniuk, ahol a hatóságok kivizsgálják majd, jár-e nekik a menekültstátus. Fadi, amikor teheti, nyelvtudásával és helyismeretével segít a menekülteknek. Családja Irakban maradt, nem vállalják a veszélyes utat Európába, hiába alakult jól a fiuk élete. „Most már német vagyok. Idén fejezem be a fodrásziskolát, és akkor saját szalont nyithatok.” A németekről általánosságban nem beszél: „Van köztük jó és rossz is. De az a hölgy, akinek a szalonjában dolgozom, remek ember.”

A gigantikus metróaluljáró üzleteiben – mint a Németország és Nyugat-Európa nagyvárosaiban gyakori – a személyzet jó része szemmel láthatóan bevándorló vagy bevándorlók gyermeke. Fekete vagy arab férfiak mossák a padlót, fejkendős lány adja a bajor sósperecet a pékségben. Nemcsak alkalmazottak a bevándorlók, de főnökök is. Yakubi úr huszonhét éve jött el Afganisztánból. Kemény munkával sok vállalkozást indított. Ezek közül a legújabb egy kávézó, ahol formás kancsókból narancssárga és málnapiros gyümölcsleveket is kínálnak. Jó főnökként vigyáz a boltra, öltönyben is nekiáll pénztárgépet szerelni. Az éppen soros műszakot vivő alkalmazottja pakisztáni. Négy éve jött Németországba, ahol szavakba sem tudja önteni, mennyivel boldogabb.

A mosdóban dolgozó takarítók műszakvezetője, Juma is Afrikában született, de már Németországban nőtt fel. Németnek vallja magát, és büszke az országára, ahol biztonság van, és az emberek jószívűek. „Mondjátok meg, hogy viselkedhet így Orbán miniszterelnök? Hogy lehet könnygázzal meg vízágyúval lövetni a menekülteket? Emberi lények!” – magyarázza egyre nagyobb hévvel a nagy és elegáns, félkör alakú pult mögött.

A nyilvános vécé kifejezés ezen a helyen új értelmet nyer: vakítóan fehér csempék, fény, aminél műteni lehetne, elképesztő tisztaság és több, állandóan dolgozó munkás. Itt megérezni Európát. „Amúgy sem értem, minek keménykedik velük, hiszen az összes menekült ide akar jönni” – a műszakvezető már éppen rátérne a történelmi párhuzamokra, amikor csöng a telefon. „Juma herceg” – veszi fel vigyorogva a kagylót, majd mikor mindent megbeszélt a felettesével, végre felemlegetheti azokat a 20. századi eseményeket, amikor európaiak milliói – közöttük magyarok is – hagyták el otthonaikat, és találtak menedéket egy másik országban. Gyakran szokott veszekedni a mosdóhálózat egy másik egységében dolgozó magyar asszonnyal, aki teljesen egyetért Orbánnal, bár ő maga is bevándorló Németországban…

* * *

Csak a hihetetlen precizitásuk és szervezőkészségük mentette meg a münchenieket attól, hogy a szeptember 2. és 12. között érkezett 70 ezer migráns ne okozzon katasztrófát. Amint az első csoportok özönleni kezdenek, 20-30 helyi nézett ki a pályaudvarra, hátha tehet valamit. „Itt, a téren tartottunk egy rögtönzött gyűlést, és megbeszéltük a feladatokat” – mutat a váróterem előtti placcra a szociális munkásnak tanuló Christie. Így alakult meg a Flüchtlingshilfe (Menekültsegítség) München, amelyhez napokon belül ezrek csatlakoztak. Az első lépések azonban nem voltak könnyűek. „A környező éttermek tulajdonosaitól kértünk ételt vagy italt, de eleinte nem adtak. Egy kebabos viszont gyűjtés rendezett a vendégek között. Több mint 1000 euró jött össze egy este alatt.” Az önkéntesek ebből ásványvizet és ételt vettek egy éjjel-nappali boltban. Másnap már özönlöttek a felajánlások és a segíteni vágyó emberek. Christie csak beugrott, hiszen óránként jó, ha 10–15 főt kísérnek be a Hauptbahnhofon szolgálatot teljesítő rendőrök a váróteremből rögtönzött fogadócsarnokba. A szomszéd pékségből azért zárás előtt átviszik a megmaradt árut, hogy a most érkezettek is jóllakhassanak.

Nyugalom uralkodik a katasztrófák idején orvosi segítségnyújtással foglalkozó Medizinsches Katastrophen- Hilfswerk (MHW) bázisán is. A korábbi 500-hoz képest mindössze 30 önkéntes van szolgálatban, de ők is csak unatkoznak. Monitorokon figyelik a pályaudvart, hogy ha egy nagyobb csoport érkezne, akkor azonnal meg lehessen őket vizsgálni. „Az orvosi központot 24 óra alatt alakítottuk ki a német vasúttársaság használaton kívüli gyárépületéből” – mondja Robert Schmitt, a segélyszervezet elnöke, aki egyébként a legnagyobb bajor mentővállalat tulajdonosa. Tíz éve alapította az MHW-t. Haitin és Nepálban is segítettek. Most otthon volt rájuk szükség. A Deutsche Bahnnal és a szövetségi kormány által fenntartott Technisches Hilfwerkkel együttműködve szereltek be fűtést és új ajtókat a régóta üresen álló három nagy csarnokba, alakítottak ki orvosi vizsgálókat, és állítottak fel 16 sátrat, amelyekben összesen kétezer ember várakozhat.

Ki kellett szűrni a fertőző betegségeket, de a pályaudvar nem volt erre alkalmas. Az emberek egyszerűen összenyomták egymást, és a belvárost is tehermentesíteni kellett. A gyárépület azért bizonyult jó választásnak, mert a HÉV-hez hasonló S-Bahnnal könnyen meg lehet közelíteni. „Tíz nap leforgása alatt 70 ezer embert vizsgáltunk meg. Volt olyan nap, hogy 5 ezer, és olyan is, hogy 13 ezer ember ment át a kezeink között” – idézi fel az MHW elnöke. A legtöbben a rossz higiéniai körülmények miatt kialakult betegségektől szenvedtek, bolha, tetű kínozta őket. Ami nem volt meglepő, hiszen jó néhányan hónapok óta nem fürödtek. A vizsgálat után zöld vagy piros karszalagot kaptak. Utóbbiak közül a bőrbetegségben szenvedők 24 óra múlva távozhattak, míg a tbc-seket akár egy hónapra is elkülöníthették.

Önkéntesek ezrei jöttek, akik a rendőröktől és a mentősöktől kérdezték, miben segíthetnek. Konyhát építettek, ahol egyszerre 4000 emberre főztek: a migránsok mellett az MHW-ről és a rendőrökről is gondoskodtak. Amikor elfogytak a matracok, és felhívást tettek közzé a Twitteren, hogy szükség lenne rájuk, három óra múlva jöttek az adományok, amelyeket a tűzoltók szállítottak el a helyszínre. Magánemberek, pékségek, hentesek annyi élelmiszert hoztak, hogy egy nagy áruházláncnak, a REWE-nek kellett öt hatalmas teherautóval elszállítania a felajánlásokat, nehogy megromoljanak. Az egykori gyárban alakítottak ki játszószobát, babasarkot és „ruhaboltot” is, ahol a migránsoknak csak rá kellett mutatniuk az asztalra celluxozott rajzon szereplő ruhadarabra és méretre, ha szükségük volt valamire.

„Úgy dolgoztunk, mint egy nagy család. De a teljesítőképességünk határára jutottunk. Tovább nem bírtuk volna. Mégis megoldottuk” – Schmitt úr szemében a jól végzett munka iránt érzett büszkeség csillog. Napi három órát aludtak. De úgy tették oda a dolgokat, ahogy kell.

A sajtóban gyakran hangoztatott kifejezés, a „Hilfsbereitschaft” az egész németség segítőkészségére utal. A Merkel és a politikai elit által kinyilvánított, pedagógiai célú pozitív gondolatokat azonban nem vallja mindenki a magáénak: privát beszélgetésekben sokan egyetértenek Orbán Viktorral, csak nyilvánosan nem mondják ki, nehogy szélsőségeseknek bélyegezzék őket.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bár a németek nyitottak, ők is félnek. „Nem csak szentek és angyalok jönnek, lehetnek köztük olyanok is, akik rosszat akarnak” – véli a segélyszervezet vezetője. Már az egészségügyi központban is megmutatkoztak a kulturális különbségek. Néha a más-más nációk tagjai összevesztek egymással. Akadtak, akik nem akartak sorba állni. Az emberek 30 százaléka eltűnt regisztrálás nélkül, mert megijedt a helyzettől, vagy nem tetszett neki az a város, ahová a német hatóságok szállítani akarták. „Hárommillió magyar vagy olasz integrációját sokkal könnyebben meg lehetne oldani. A törökökkel sem lehet az új migránsokat összehasonlítani, mert ők sokkal nyitottabbak. Akik most jönnek, zárkózottak, szűk látókörűek” – mondja. Az egészségügyiseknek például nehézséget okozott, hogy sok férfi azt sem engedte meg a doktornőknek, hogy a fülükben megmérje a lázukat. A nők pedig a férfi orvosokat utasították el, így ha épp nem volt doktornő a közelben, egy rendőrnőt kellett megkérni ugyanerre. Robert Schmitt hangsúlyozza, ez csak a személyes véleménye, de „a menekültektől függ, be tudnak-e illeszkedni. Ha nyitottabbak lesznek, sikerülhet, de ha nem, akkor nagyon nehéz dolguk lesz.”

* * *

Az már az Oktoberfest bejáratánál megmutatkozik, van olyan migráns, aki szíves-örömest igazodik a bajor szokásokhoz. Egy szenegáli srác arra kéri a kapuban vigyázó rendőrt, pózoljon vele egy képhez. A rendőr nevet és igent mond. „Apukámnak akarom a képet elküldeni, hogy lássa, ide is eljutottam” – mondja. Annyit még elárul, hogy négy hónapja jött Németországba. „Most buli van” – hárítja el az életére vonatkozó többi kérdést.

A németek közül viszont nem gondolkozik mindenki így, és még egy liter Paulaner felett is képes kinyilvánítani: „Szégyenletes és igazságtalan, amit Orbán tesz. Példát vehetne Merkelről.” A férfi véleménynyilvánító egyetértést keresve rápillant a feleségére, majd folytatja: „Mi itt lakunk Münchentől öt kilométerre, egy kisvárosban. Sokat láttunk. Igenis szükség van a bevándorlókra, mert hamarosan hárommillió munkahelyről öregszenek ki a németek.” Majd elmegy, hogy kávét hozzon a tolókocsis feleségének, aki a gyógyszerei miatt nem ihat alkoholt. A bájos giccsparádéhoz méltó kávésbögrével tér vissza, amelyen hózentrógeresbőrnadrágos manók libikókáznak piros sipkában.

SZŰCS ÁGNES
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI