Szücs Gábor: Kemény dió - Érdekes, permetezéskor, metszéskor kerülik a környéket...

Tán éppen őrájuk is gondol az, aki nem a kertjébe, hanem a kerítésén túlra ülteti diófáját. Hiszen ugyan az ő gondja lesz a fa gondozása, de a terméssel, a frissen szedett, meghámozott, feltört dióval szívesen kínálja az erre járót. Így van ez a mi környékünkön is: vendégváró diófák, cseresznye- és meggyfák, szilva- és almafák százai sorakoznak egymás után a kerítéseken kívül, tavasztól őszig termésükkel várva az ide látogatót.

Csak hát a vándorok… Azok mintha elfelejtették volna – vagy tán már nem is tudják –, meddig terjed a vendégjog. A lehullott dió, néhány alma, pár szem szilva, fél marok cseresznye mindenkinek jár, aki séta közben megéhezik, megszomjazik, hiszen nekik (is) ültettük a kerítésen kívülre a gyümölcsfákat.

De nem a szatyrokkal érkező családnak, amelynek feje hangosan biztatja Ubulkát: mássz fel, fiam, a fára, fenn vannak a legszebb szemek – mire Ubulka felkapaszkodik a kis meggyfára, töri-szaggatja a fiatal ágakat, hogy aztán egy jókora letört gallyal együtt érkezzen vissza a földre.

És nem a biciklis turistának, aki a diófához érkezve lecsatolja a bringára erősített dióverő lécet, s üti-veri az ágakat, míg meg nem telik a kormányon himbálódzó szatyra.

Érdekes módon permetezéskor, metszéskor, a mázsányi levél összeszedésekor egyiküket sem látni errefelé. Bevallom, nem könnyű őket is vendégül látni. Kemény dió…