Ki akar itt szorongani? - A 'Veszettek' rendezőjével beszélgettünk

– Sokan mint „Gárda-filmet” emlegetik a Veszetteket. Honnan ered ez a párhuzam?

– A film egy vidéki testvérpár története, akik egy karizmatikus vezető hatására csatlakoznak egy újonnan alakult rendvédelmi szervezethez, hogy így tegyenek a bűnözés ellen. A probléma ott kezdődik, amikor ez az egyesület kilép a törvényes keretek közül, különbséget tesz ember és ember között, sőt nem riad vissza az erőszaktól sem. A filmben egy fiktív csoportot látunk, de aláírom: a külsőségeivel, a masírozásával vagy a kisebbségiek terrorizálásával biztosan mutat rokon vonásokat mai valós vagy egykorvolt történelmi szervezetekkel. Ugyan egy kitalált kisvárosban játszódik, de nagyon is valós, húsba vágó társadalmi ellentéteket vesz górcső alá.

– Nem nehéz párhuzamokat vonni, hiszen a közelmúltban az ország közvéleményét sokkolták a romagyilkosságok vagy az olaszliszkai ügy. Ezek is befolyásolták a témaválasztáskor?

– A forgatókönyvet Czető Bernáth László kisregényéből írtuk Divinyi Rékával, de ezek a tragédiák szomorú aktualitást adtak az elkészítéséhez. Engem a manipuláció természete érdekelt igazán. Hogyan képes egy megnyerő személyiség, az új rendőrfőnök – Fenyő Iván hiteles alakításában – rövid idő alatt teljesen a hatása alá vonni a befolyásolható fiatalokat? Hogyan tud a kallódó, alapvetően jóravaló srácoknak célt adni, hasznos dolgokat tanítani? Hogyan fordul át egy ponton a nézői szimpátiánk ellenérzéssé, amikor az önös érdekei fokozatosan előtérbe kerülnek a közösség érdekeivel szemben? És hogyan fajulnak addig az események, hogy a cél már szentesíti az eszközt is, jelesül az erőszakot? Ugyanez a történet játszódhatott volna mondjuk az 1930-as évek Németországában is, de úgy gondolom, a jelen idő és helyszínként a saját hazánk sokkolóbb tükröt tart elénk.

– Egyetértek. Azt viszont nem értem, hogy bár a filmben egyértelműen azonosítható a cigányság és a rasszisták konfliktusa, mindvégig „telepiek” és „egyesület” néven szerepelnek. Kicsit olyan ez, mint a mesebeli okos lány esete: beszélünk is a magyar közállapotokról, meg nem is. Miért ez az óvatosság?

– Szó sincs arról, hogy ne mertük volna kimondani a cigány, roma vagy a náci, bőrfejű, skinhead szavakat. Mégis szerettem volna „elemelni” a történetet a primer valóság szintjétől, hogy az általános érvényű kirekesztésről szóljon. Faji, etnikai, vallási vagy szexuális alapon mások is lehetnek elszenvedői, áldozatai a gyűlölködésnek, mint ahogyan az okozói is. A Veszettek egyértelműen a szélsőségek ellen és a demokrácia mellett teszi le a voksát.

– A film milyen alternatívát mutat a szélsőjobb ellen?

– Üzenet van, a főhős Máté karakán magatartásmintája: gondolkodik a csordaszellem helyett. A visszaélések, igazságtalanságok láttán egyszer csak szembeszáll a kirekesztő, gyűlölködő egyesületi attitűddel. A forgatások idején ötödéves egyetemi hallgató ifj. Vidnyánszky Attila egészen minimális színészi eszközökkel, a tisztaságával rendkívül kifejezően alakítja Mátét.

– Nem szeretném elárulni a történet végét, de az nem titok, hogy tragédiába torkollik. Vagyis azt sugallja, hogy nincs megoldás.

– Nem vagyok megmondóember, „csak” rendező és forgatókönyvíró. Egy filmnek „csupán” az a dolga, hogy felvesse a kérdéseket, lenyomatát adja ennek a generációkon keresztül feszülő ellentétnek. Igazságtalan elvárni egy művészeti alkotástól, hogy súlyos társadalmi problémákat oldjon meg. Olyan mély konfliktusokat, amilyenekre a politikusoknak, az egymást váltó kormányoknak sincsenek válaszai. Ha a Veszettek happy enddel végződött volna, sajnos elvesztette volna a hitelességét, a mese szintjén emlegetnénk. A mai magyar valóság ugyanis dráma, és nem vígjáték. Amikor belevágtunk, még erénynek gondoltam, hogy egy film a jelen történéseivel, élő problémákkal foglalkozik – ma már másképp látom.

– A rendkívül alacsony nézőszám miatt?

– Igen. Az előző három nagyjátékfilmemmel egymillió nézőt vittem be a mozikba; tudtam, hogy témaválasztása miatt a Veszettek a nyomukba se érhet, de ilyen közönyre nem számítottam. A méltatlan, személyeskedésbe torkolló kritikák ellen felvértezem magam, de a nézők érdektelensége fáj, a 150 alkotótársam munkája miatt is. Tudomásul kell vennem: nagyon megváltoztak a nézői szokások. Az emberek nem akarnak szembesülni a valósággal, azzal a világgal, amelyik nap mint nap körülveszi őket, vagy dől a médiából, a tévéből. Ha moziba, színházba mennek, nevetni akarnak, és nem szorongani.

– Struccpolitika?

– Lehet. Vagy még rosszabb. Sokszor az értelmiségiekre is igaz, hogy akkor érzik biztonságban magukat, ha különböző demagógiák mögé bújnak. Manapság minden annyira túlpolitizált, hogy ha valaki akárcsak egy művészi alkotásról őszintén elmondja a véleményét, ez alapján rögtön besorolják egy pártba vagy érdekcsoportba.

– Ön politizál?

– Egyik pártnak sem vagyok tagja, és nem is leszek. Nem politizálok, de tájékozódom és gondolkodom. Van véleményem arról, ami körülvesz. Csakhogy én nyíltan vállalom a gondolataimat, ellentétben azokkal, akik az interneten, a kommentekben „ordítják szét” a gyűlöletüket – kíváncsi lennék arra, vajon a valódi nevükkel is ekkora lenne-e a mellényük... Ez a film az én állásfoglalásom a kirekesztés ellen – ha nem tudnék azonosulni ezzel az üzenettel, nem forgattam volna le.

– Hogyan tovább? Biztosan meggondolja, hogy a közeljövőben fajsúlyos társadalmi konfliktusokat boncolgató filmbe vágjon...

– Az alacsony nézőszám miatt gondolja?! Ha egy filmes elkezd úgy gondolkodni, hogy vajon mi tetszene a közönségnek, annak általában nem lesz jó végeredménye.

– Kérdés persze, hogy mi hoz nagyobb dicsőséget: a közönségfilm vagy a művészfilm, a magas nézőszám vagy a rangos díjak?

– Én nagyon nem szeretem a közönségfilm kontra művészfilm felosztást! Már csak azért sem lehet mérvadó ez a besorolás, mert az utóbbi években A nagy füzet, a Fehér Isten és a Saul fia egyaránt rangos nemzetközi elismeréseket
szerzett, mégis nagyon eltérő érdeklődés kísérte őket a mozikban. Én amikor komoly témához nyúlok, akkor is igyekszem közönségfilmes elemekből építkezni, hogy cselekményes, pergő, akciódús legyen. Nem bűn, ha egy film nézhető, élvezhető. Egy ideje a Filmalap döntőbizottságának tagja vagyok, és megfigyeltem, hogy egyre több a roma témájú filmterv, sőt erősödik a menekültmotívum is. Vagyis a művészembereket foglalkoztatják a társadalmi kérdések. Ha ezek a tervek sosem kapnának pénzt a megvalósításra, mondván, úgysem kínálnak megoldást, és nem érdeklik a nézőket, valójában mi is struccpolitikát folytatnánk. A hallgatás, az elhallgatás még sosem vitte előbbre a világot.

Névjegy
GODA KRISZTINA
1968-ban született Budapesten. Rendezői diplomáját a londoni National Film and Television Schoolban, a forgatókönyvíróit a Los Angeles-i University of Californián szerezte. Nevét elsősorban a Csak szex és más semmi (2005), a Szabadság, szerelem (2006) és a Kaméleon (2008) című filmek tették ismertté, a mozi után számos tévécsatornán játszották. A nagyjátékfilmek mellett rendezett rövid- és dokumentumfilmet, reklámokat és színdarabot (legutóbb a Thália Színházban Ketten egyedül címmel). Balázs Béla-díjas, a 37. Magyar Filmszemlén Forgatókönyvírói díjat, a 40-en Film.hu díjat kapott, továbbá több nemzetközi fesztiváldíjat is elnyert. Férjezett, egy hatéves kislány édesanyja.