A föld gyomra szülte, vélte róla Arisztotelész - A titkokat máig sem fejtettük meg

Az angolna eredetileg Európa északi tájain őshonos, de vándorlásai és a telepítések révén ma már a kontinens szinte minden országában jelen van, sőt szerte a világon is. Az egyetlen kivétel Japán, ahol a japán angolna a gyakoribb. 

Mégis a kihalófélben lévő halfajok közé tartozik, leginkább a túlhalászás, a vízi erőművek építése, a vizek szennyezettsége miatt. Testalkata számos téren egyediséget mutat. Így jellegzetes a csontos vázú koponyája, amivel képes befúrni magát az iszapba. Kiváló a szaglása, ez segíti a táplálék keresésében, amely férgekből, rovarlárvákból, rákokból, apró halakból és békákból áll. Teste hengerszerűen megnyúlt (mint a kígyóé), felülete síkos, nyálkás; ez a nyálkaburok védi az állatot a kiszáradástól – legalábbis egy ideig –, ha szárazföldre kerül. 

A parton vándorló angolna kopoltyúürege víz helyett levegővel telik meg, a kopoltyú felülete rendkívüli mértékben megnő, s ezzel az atmoszferikus légzéssel a nedves fűben és párás környezetben akár napokig is életben maradhat. A legnagyobb rejtély azonban máig a szaporodásukat: vándorlásukat, ívásukat, a lárvák fejlődését övezi. Mert noha elfogadott nézet, hogy a Bermudáktól nem messze, a Sargasso-tenger egyik mélyedésében ívnak, több kutató vitatja, hogy az európai angolnák képesek megtenni a több ezer kilométeres utat az ívóhelyig. Annál is inkább, mert vándorútjukon csak a testükben fölhalmozott tartalékból élnek.