Árnyak titokzatos asszonya, Piaf - A színpad volt talán az egyetlen hely, ahol biztonságban érezhette magát

Anyja az utcán énekelt, és csak álmodott a sikerről, de sosem kecmergett ki a nyomorból, így a lányát sem nevelte fel. A kislány koszosan, elhanyagoltan tengődött a nagymamájánál; a legenda azt tartja, tej helyett is borral itatták, mivel az volt otthon. Később az anyai nagyanyjához került, mégpedig Normandiába, egy bordélyházba, ahol a kurtizánok legalább dédelgették. Egy életrajzi film szerint a kis Edith egy gyulladás miatt megvakult, és Szent Terézhez imádkozott, hogy visszanyerje látását – ez csak hétéves korában következett be. Később is e szenthez esdekelt, aki állítólag rózsaillattal jelezte jelenlétét. A frontról hazatért édesapja vette aztán magához, ám így sem került igazi családba: az apja vándorcirkuszban lépett fel, és a kislányt ott fogta be munkára. 

Mindenkit elveszített, akit szeretett – ezt a fájdalmat énekelte világgá a sanzonokban, majd ez kergette kétségbeesésbe, önpusztításba.  

Alig 17 éves volt, amikor gyermeke született első szerelmétől, de a kicsi lány, Marcelle néhány évesen meghalt.

Edith Piaf ismét az utcán találta magát, a párizsi járókelőket szórakoztatta, amikor egy menedzser szó szerint belebotlott, és felfedezte a tehetségét. Tőle kapta a művésznevét – a Piaf az argóban verebet jelent. Csakhogy egy nap ezt a férfit holtan találták egy lakásban, Edith pedig a gyanúsítottak közé került. Hiába jelent meg 1936-ban a lemeze, nem énekelhetett tovább a Champs-Élysées kabaréjában, ehelyett újra az utcákat rótta. Szerencsére új támogatókra lelt, és végre felívelt a karrierje. A közönség ünnepelte, akár tucatszor is visszatapsolták, és méltó helyet kapott a francia művészvilágban. Edith és Marlene – ez egy ma is futó magyar darab címe. A színpadi mű a legendás barátságot dolgozta fel, mely az önpusztító Piaf és az őt felkaroló, fegyelmezett Dietrich közt szövődött. A német énekesnőtől, a Kék Angyaltól – aki az esküvői tanúja is volt – egy ékszert kapott Piaf, amit amulettként hordott.  

A második világháború idején a hadifoglyok árváinak megsegítésére tartott jótékonysági esten is énekelt Edith. 

Rózsaszínű élet, La vie en rose, ezt a címet adta egyik szerzeményének, ám ez csak a pillanat költészete volt. A szenvedély könnyen elragadta, az ő felfedezettje volt például a jóképű Yves Montand, akivel együtt is élt. Élete szerelme mégis a középsúlyú bokszvilágbajnok, a nős és háromgyermekes apa, Marcel Cerdan lett. Ám őt is elveszítette. 

A bokszoló épp az Amerikában vendégszereplő énekesnőhöz utazott, amikor a Párizs–New York repülőjárat lezuhant. Miután 1949 őszén elvesztette kedvesét, az énekesnő végképp az alkohol és a morfium rabjává vált. Jósokhoz járt, asztalt táncoltatott, hogy Marcel halhatatlan szellemével kapcsolatba kerüljön. A bokszoló emlékére minden fellépésekor előadta örökzöld dalát. Ez nem más, mint a Himnusz a szerelemhez: „Összedőlhet fenn a magas ég, leomolhat, minden, ami ép…” 

A Fények városának sötét árnyékait is megismerte Piaf. Az éjszaka embere volt, szerette az arcokat megszépítő tompa lámpavilágot, ezt nyilatkozta. A színpad volt talán az egyetlen hely, ahol biztonságban érezhette magát. Igazi párizsi nő volt, kis fekete ruhájában elbűvölt mindenkit. Az érzelmei hol a mennyekbe dobták, hol a mélybe vetették. „Sosem ismertem olyan embert, aki kevésbé kímélte magát. Felőrölte, eltékozolta a lelkét, aranyat dobott ki az ablakon” – mondta róla barátja, a költő Jean Cocteau, akivel egy napon halt meg 1963-ban. Edith Piaf ellentmondásos, zsarnoki lénye hol botrányt keltett, hol szánalmat, de ő ezt is vállalta. „Nem, nem bánok semmit” – énekelte minden erejével. 

A 140 centiméternél alig magasabb, törékeny kis Veréb óriási művész volt, és a neve örökké egybeforrt a bohém Párizséval…