Király Farkas: Egy lábos kalandjaiból

A szokásos ívet bejárva felemelkedik, majd leereszkedik a víz, a tej, az olaj, a sör meg a többi. Szeme sarkából látja, amint a sarkon befordul egy fekete, sötétített ablakú kisbusz. Lassan gördül, mint a filmekben a rosszfejek kocsija, de mivel ez nem egy film, hanem a pláza parkolója, nyugodtan folytatja a pakolászást. Közelebbről már a rendszámát is jól láthatja: német. Néhány másodperc múlva a kisbusz megáll mellette. Az elektromos ablak lecsusszan, és láthatóvá válik a mögötte ülő fickó. Jól öltözött, jól is fésült fiatalember, némi szakállal, legénytollal az állán. Megszólítja az írót: – Helló!

Az író, akinek mindig gyanúsak az elsötétített ablakú, fekete autóból kiköszönő jól öltözött és túl jól fésült fiatalemberek, fél szájjal visszaköszön: – Helló.

– Pitypang ház? – kérdezi a német. – Merre Pitypang ház?

– Pitypang ház? Mész előre – mondja, s mutatja az író. – Lesz egy híd, brükk, érted?

A másik bólogat.

– Felmész brükk, átmész – gesztikulál tovább –, aztán lesz tábla: Pitypang ház.

– Híd és tábla, szuper, köszönöm – mondja a német.

A kocsi elindul, megy fél métert, megáll.

– Te jó barát. Adok ajándék, tessék – mondja a jól fésült, és egy dobozt nyújt ki az ablakon. – Ajándék – ismétli, és a két kerámiakést tartalmazó csomag mellé prospektust is ad az írónak. – Pitypang ház, promóció, ajándék.

– Köszönöm – mondja az író, a dobozt bedobja, béhajítja a csomagtartóba, s intézné a maga dolgát, ám a német csak nem hagyja abba:

– Jártál nálunk?

– Hol? – kérdezi unottan az író.

– Isztambul.

Szóval nem német. Török. Legyél akkor, mondjuk, legyél Szemir – nevezi el kedvenc német-török rendőrfigurája után.

– Nem jártam.

– Kár – mondja az újdonsült Szemir, majd témát vált: – Főzöl?

Meglepődik az író, nézi értetlenül a törököt vagy németet vagy ki tudja, kicsodát.

– Te, otthon főzöl? – ismétli meg.

– Igen – válaszol az író, s el nem tudja képzelni, hogy mi sül ki ebből.

– Mutatok valamit – mondja Szemir, kiszáll a kocsiból, a hátsó ajtóhoz megy, kinyitja, kivesz egy méretes, színes dobozt, és pofátlanul az író kocsijának csomagtartójába teszi: – Tessék – s ugyanazzal a lendülettel már pakolja is ki a doboz tartalmát, azaz különböző lábosokat. – Utolsó csomag, négyszáz euró, neked százötven. Kell kicsi dízel.

Á, ez az, meg akar kopasztani – ismeri fel a helyzetet az író, esik le neki a tantusz.

– Nem kell.

– De igen. Minden jó: gáz, indukció, kerámia. Nem viszem vissza Svájc.

Hoppá, egy harmadik ország, egyre jobb, nevet magában az író.

– Nincs pénzem.

– Egy hónap alatt spórolod árát – fogalmaz egyre pontosabb magyar nyelven Szemir.

– Nincs pénzem. Nixt gelt, ember, no téngo dinéro, ombré, milyen nyelven mondjam még el?

– Mennyi pénzed van?

– Úgy tízezer – feleli az író, gondolván, ennyiért csak nem adja neki Szemir a lábasokat, és inkább lelép. De nem, a török nem ma kezdte a szakmát:

– Megvárlak – mondja.

– Tessék?

– Megvárlak.

– Nem értelek.

– Kiveszel pénz kártya, megvárlak itt.

– Nem. Fogd a dobozod és tedd vissza oda, ahonnan előszedted.

Szemir előveszi, felölti a sértődött arcát – nos, ezen még dolgoznod kell, gondolja az író –, széles gesztusokkal összepakolja a lábasokat, nyilván a dobozba dobja az ajándékba adott késeket meg a prospektust is, majd „nem is tudom, miért vesztegettem rád az értékes időm” pofával visszaviszi a cuccait a kisbusz csomagtartójába, és beül az anyósülésre. Természetesen köszönés nélkül távoznak.

– Ez nem jött össze, de legalább megpróbáltam – mondja bizonyára Szemir a sofőrnek. Korán van még, három-négy áruház parkolójában még próbálkozhat estig.

– Ez nem jött össze, de legalább megírom az újságba – mondja bizonyára önmagának az író, lecsukja a csomagtartó fedelét, a kormányhoz ül, és eltekeri a kulcsot.

Mintha mi sem történt volna, ropogtatják a bárányfelhők az ég türkizét.