Madonnák vigyázzák

Szenvedélyévé vált a havasok csúcsára feljutni, s úgy érezte, soha semmi nem szakíthatja el Erdélytől, olyan erős gyökerekkel kötődik oda – ezt mesélte fiatalkoráról Szervátiusz Tibor. 

A most 85 éves szobrászművész ugyan több évtizede Budapesten él, de a házában megőrzött egy darabkát a szülőföldből. A szobájában édesapja, Szervátiusz Jenő szobrai veszik körül, ezek „költészettel, fájdalommal, szenvedéssel telített” sorsképek, ahogy a műtörténész írja róluk. Az édesapa faragta a míves ágykeretet és a „trónszéket” is, ennek karfáján maga és a fia portréját örökítette meg.

A műteremben is mesél a balladás múlt. Ott Szervátiusz Tibor többtucatnyi szobra köszön ránk, mindegyik egy-egy korszakáról regél. Egy egész életmű-kiállításra való anyagra csodálkozhatunk itt rá. Akad több olyan műve, melyet kénytelen volt több részre vágni, fűrészelni, mielőtt áttelepült, hogy ismerősei majd átcsempészhessék neki. A kolozsvári házát 1977-ben elveszítette, azt sokáig egy békásmegyeri panellakással váltotta fel. 

– Kisgyermekkoromtól láttam az alkotókedvet, ami édesapámban lobogott. Annyira tiszta és szent volt, hogy sokáig nem is tudtam, hogyan teremthetnék valami újat a művészetben. Azokhoz a történelmi nagyjainkhoz fordultam hát, akikkel sorsközösséget vállaltam – meséli Szervátiusz Tibor. Így készített szobrot a tüzes trónon ülő Dózsa Györgyről, Bartók Béláról és Petőfi Sándorról. 

A családi legenda szerint már gyerekkorában eldőlt, hogy az édesapja nyomdokaiba lép. Egyszer, amikor körülötte sertepertélt, egy véső ráesett, és megsértette a fejét. „Te is szobrász leszel, a véső megkeresztelt”, summázta az édesapja. A fiú azonban sokáig ódzkodott ettől, lett volna orvos inkább, de végül csak jelentkezett a képzőművészeti akadémiára. Egy kis domborművet kellett faragnia felvételi vizsga gyanánt, lemásolni édesapja egyik szobrát úgy, hogy meg se lehessen különböztetni őket. Sikerült, de mint minden fiú, ő is arra vágyott, hogy a maga útját járhassa. Vizsgamunkájában Adyt ábrázolta volna, de egyik tanára becsmérelte a „vérbajos, alkoholista magyar költőt”. A fiatal szobrász ekkor összetörte a művét. Később andezitkőben örökítette meg Ady Endre portréját – ez igazi birkózásnak bizonyult az anyaggal. 

– Irtózatosan kemény az andezit, és akkoriban nem volt hozzá szerszám sem. Apránként haladhattam csak, így ez a szobrom 13 hosszú esztendőn át készült. Ha az ember akar valamit, de nem éri el könnyűszerrel, akkor sem kell feladni, s ha elkészül, óriási örömet okoz. Gyerekkoromban Székelyföld falvait jártam, mivel édesapám gyakran magával vitt. A kisebbségi sors úgy hozta, hogy nem volt neki saját műterme, de sok vándorlása közben mindig akadt egy hely, ahol dolgozhatott. Nemcsak a székelyek szép, tömör fejét figyeltük meg, de az ottani emberek keménysége, munkabírása is belénk ivódott. 

Azokban az években sokat tanult, a patakparton ülve játékból is farigcsálta a fát. Máig megmaradt a szokása, hogy pihenésképpen bálványokat faragjon, s a letisztult formák legtöbbször a Madonnát ábrázolják. Székely Pieta is kikerült a keze alól. Ősi magyar hagyományt igyekezett megőrizni és kiteljesíteni ezzel. Ifjúkorában másfél évet élt Csíksomlyón, ahol a búcsúkor az asszonyok egy ősi vallás nyomait őrizve hajnalban felkerekedtek, és kimentek napfelkeltét nézni. Ezzel az istenanya, Babba Mária hitét követték. 

A szobrász meséli: az édesanyja Mária oltalmába ajánlotta őt mint gyermeket, és a második világháború viszontagságai közt többször is csodálatos módon menekült meg. 

A világégés megpróbáltatásai elől Kolozsvárról Budapestre került, a menekült gyermekek otthonába. Egyszer egy bomba csapódott a szobájába, épp az ágyára, ahol néhány pillanattal előtte ült, de egy megérzésre hallgatva felállt, és az ablakhoz lépett. Később a feleségének is több Madonnát készített ajándékba. Egy szép darab pedig a műtermében vigyázza a munkáját. 

– Ez az egyetlen festett Madonnája, és tréfás története van. Egy falusi templomba rendelték, de aztán mégse vették át – kalauzol a felesége, Szervátiusz Klára, aki több könyvet írt férje munkásságáról. – Még Erdélyben, egy falusi plébános kérésére faragta Tibor, némi borért és egy malackáért a Máriát a kisdeddel ábrázoló szobrot. A plébános küldönce azonban, amikor eljött érte, a fejéhez kapott: „Ezt nem tehetjük ki a templomban! Nem elég nagy a fara, ráadásul olyan arca van, mint a falubeli Juli néninek!” Így maradt a koronás Mária (amely valóban a helybeli asszonyok vonásait mutatja) a szobrász birtokában, házi szentnek. 

– Fontos, hogy a műveimnek szellemi kisugárzása legyen. Az alkotás nem lehet üres formahalmaz. A nagy köztéri szobraim is azért készültek, hogy erőt és kitartást merítsen belőle a magyarság. Aki élt kisebbségi sorban, különösen érzi, mekkora szükség van erre – magyarázza Szervátiusz Tibor, aki mindig is fegyelmezett szolgálatnak tekintette a művészlétet. A családneve is éppen ezt jelenti: szolgálattevő.