Tűz és penge se fogta

A Mária-szobor első említése ahhoz az 1567-es csatához kapcsolódik, amelynek során János Zsigmond magyar király és erdélyi fejedelem megpróbálta – sikertelenül – a katolikus székelyeket áttéríteni az unitárius hitre. Ezt a csatát a legenda szerint pünkösd szombatján vívták, ezért kapcsolta a köztudat ehhez az időponthoz a búcsút, annak ellenére, hogy a templom titulus szerinti búcsúja július 2-ra, Sarlós Boldogasszony ünnepére esne. Ebben a leírásban szerepel, hogy amíg a férfiak a csatamezőn küzdöttek, addig az asszonyok a Mária-szoborhoz fohászkodtak. 

Utóbbi időben Mohay Tamás kutatásai mutattak rá arra, hogy semmiféle történelmi alapja nincs a csatának. Úgy tűnik, a történet először a XVIII. században bukkan fel a pünkösdi búcsúval kapcsolatos magyarázatként. 

A szobor másik korai írásos említése sem egyértelmű bizonyíték: egy 1624-es leltár szerint a kolostortemplom egyik mellékoltárán állt egy Madonna-szobor. Azonban az eredeti leltárszöveg nem maradt fönn, a leltár csak egy XVIII. századi ferences rendtörténeti szöveg átiratában olvasható. Vagyis a forrás egyrészt nem ellenőrizhető, másrészt viszont a benne említett szobor nem azonosítható egyértelműen a ma ismert Mária-szoborral. 

Amit biztosan tudunk: a kolostor 1661-ben egy tatár betörés közben leégett. A teljes berendezés megsemmisült, a legenda szerint egyedül a szobor élte túl a pusztítást. Új barokk oltárt rendeltek meg, erre állították fel az akkor már 100-150 éves Mária-szobrot. Előfordulhat, hogy csak ekkor, a kolostori újjászületés keretében hozták oda azzal a szándékkal, hogy a pünkösdi búcsújárás szokását egy kegyszoborral is erősítsék. Kevéssé valószínű, hogy egy faszobor égésnyomok, sérülések nélkül élte volna túl azt a tüzet, amelynek következtében a templom boltozata is beomlott. Érdekes módon az összes, csodáról szóló leírás is a főoltárra helyezést követő időkről szól. 

A katolikus megújulás időszakában több példát is ismerünk olyan esetekre, amikor másodlagosan helyeztek el szobrokat kolostorokba, központi templomokba vagy épp katolikus főurak birtokain lévő kápolnákba azzal a céllal, hogy ott zarándokhely, kegyhely alakuljon ki. Amint a szoborhoz csodás esemény kapcsolódott, az emberek a csodatevőt kezdték tisztelni benne. A jezsuita missziók leírásaiból kitűnik, hogy a csíksomlyói pünkösd szombatjához köthető búcsújárás a XVII. század közepén már biztosan létezett, ezt próbálták egyre erősíteni.  

A csíksomlyói Madonna csodáit viszonylag későn, a XVIII. században gyűjtötték össze, nem sokkal azelőtt, hogy hivatalosan is Csodatévő Szent Szűzzé nyilvánították volna. Erre 1798-ban, Batthyány Ignác erdélyi püspök határozata révén került sor. A csíksomlyói Madonna nem azoknak a kegyszobroknak a sorába tartozik, amelyek esetében egy konkrét csodával találkozunk, hanem több kisebb és nagyobb csoda, csodás esemény, számos gyógyulás kapcsolódik hozzá.  

A legelső ilyen esemény épp az, hogy túlélte a tatár dúlást követő tűzvészt. A szobor köré szőtt legendákat gazdagítja a történet, miszerint az égből szállt alá, hogy a székelyeket megmentse a török és reformáció veszedelmétől. Szintén megmagyarázhatatlannak tartják azt a „sebet”, amelyet az egyik tatár betörés alkalmával karddal ejtettek az arcán – ezt a legendák szerint azóta sem tudja eltüntetni a restaurátorok serege. Egyes rendtörténeti írások szerint nem fogja a füst, annak ellenére, hogy a templomban folyamatos a gyertyaégetés. A tanúvallomások sok csodás gyógyulásról számolnak be. Az idők folyamán a hívőknek a kegyszobor előtt elmondott imája igen sokszor meghallgatásra talált – ezek emlékét őrzik a hálából a Szűzanyának adományozott, a kegyszobor melletti fogadalmi tárgyak. 

A nagyjából két méter magas kegyszobor a Napba öltözött asszony ábrázolásából önállósult úgynevezett Holdsarlós Madonna. Ennek az ábrázolástípusnak az előfutára a János evangéliumában szereplő asszony, aki sugárkoszorúval körülvéve, holdsarlóval a lába alatt, 12 csillagból álló koronával jelenik meg Jánosnak. Gyermekét hétfejű sárkány próbálja elragadni, amikor is a gyermeket egy angyal Isten elé viszi, az asszony pedig sasszárnyakat kap. Ez az apokaliptikus látomás a XII–XIII. századi teológusok értelmezésében már Máriára vonatkoztatható, ennek megfelelően az ábrázolásokban is korán megjelennek a Napba öltözött asszony attribútumai. 

Csíksomlyón már egy önállósult Mária-ábrázolás látható, amelyen a holdsarlót a török félholddal is szokták azonosítani, de eredetileg a világ mulandóságára utalt, míg a napsugarak nemcsak Mária glóriáját jelenítik meg, de krisztológiai jelentést hordoznak: Krisztus, „az igazság Napja”. 

A 12 csillagból álló korona a 12 prófétára és a 12 apostolra, az Ó- és az Újszövetségre egyaránt utal. A középkori ábrázolásokban kevéssé jellemző a földgömb, amelyen a Szent Szűz áll, és amelyre kígyó tekeredik: ez később, a barokk ikonográfiában a szeplőtelen fogantatás ábrázolásában válik jellegzetessé, a Mária Immaculata, a Mária Szeplőtelen Fogantatása megjelenítéséhez kötődő elem. Annak ellenére, hogy az évszázadok során és ebben az évben, az 500. évfordulóhoz kötődően is számos újdonság derült ki a szoborról, mindez mit sem változtat a somlyói Madonna jelentőségén, lelki és hitbeli megítélésén.