'Melyik általam eljátszott nőalak vagyok? Semelyik. És mindegyik' - Rost Andreával beszélgettünk

– Decemberben mutatták be Bécsben a százéves Csárdáskirálynőt, amelyben ön játszotta a főszerepet. Hogy sikerült az előadás?

– Hatalmas élmény, nagy kihívás volt. Képzelje, a bemutatóra még Kálmán Imre legkisebb lánya, Yvonne Kálmán is eljött. Nagyon tetszett neki, előadás után együtt üldögéltünk hajnali kettőig. Bécsben lesz még két előadás, májusban pedig Japánban mutatjuk be.

– A címszerepre, Vereczky Szilviára is a japánok ajánlották önt. Ilyen szoros a kapcsolata a szigetországbeliekkel?

– A japán emberek nagyon ragaszkodóak. 1997 óta minden évben fellépek náluk, körbejártam már az országukat. Ismerik az összes szerepemet, láttak, hallottak már nagyon sokszor. Bíztak benne, talán még nálam is jobban, hogy ez az operett is jól sikerül.

– A Pillangókisasszony főszerepében milyen fogadtatást kapott Cso-cso-szán hazájában?

– Egy, a japán tradicionális táncokat jól ismerő táncosnő festett ki és készítette el a frizurámat az előadás előtt. Ő okosított ki, hogy egy 15 éves japán hölgy soha nem ejti le a karját, hanem végig fönn, vállmagasságban tartja és ott mozgatja a kezét. Később ottani ismerőseim mesélték, hogy több kritikus is megjegyezte az előadás után, úgy mozogtam, mint egy vér szerinti japán. Mindezt azért, mert öt perccel a kezdés előtt a táncosnő elárulta nekem ezeket az apróságokat.

– Pár hónapja egészen új oldaláról ismerhette meg a közönség: közös dalestet adott Frenák Pállal és társulatával. Hogyan talál egymásra az operaénekes és a kortárs táncos?

– Valóban, két külön világ a miénk, mégis úgy gondolom, Palival nagyon közel állunk egymáshoz, ami a művészetről való gondolkodásunkat illeti. Amikor korábban felhívták rá a figyelmemet, és elmentem egy előadására, már akkor éreztem, nekünk még dolgunk lesz egymással. Régóta foglalkoztat egy olyan dalest gondolata, ami nem csak abból áll, hogy a szép énekesnő szép ruhában kiáll a szép zongora mellé és szép dalokat énekel. Sok ilyet láttunk már, valami többet akartam. Amint megkaptam a lehetőséget az Operától a dalestre, kérdeztem, lehet-e formabontó. Szerencsére támogattak, így jöhetett létre a Rost & Frenák produkció. Nagyon izgalmas, sokszor már maga az az érzet, hogy valaki mozog mellettem, akit én nem látok, hiszen a közönség felé fordulva énekelek. Aztán persze az a helyzet is, amikor együtt mozogtunk, táncoltunk, például a Rossz feleség vagy az Asszonyszerelem, asszonysors közben. A dalokat én válogattam, Pali meghallgatta, és megalkotta hozzá a mozdulatokat. Megmaradt a Frenák-stílus, csak éppen átültetve ezeknek a daloknak a habitusára.

– Mindemellett pedig még az ékszerekre is szakított időt, hiszen megalkotta a saját kollekcióját. Honnan származott az ötlet?

– A történet tíz évvel ezelőttre nyúlik vissza. Egy múzeumban láttam meg azt a reneszánsz festményt, amelyen ez a gyűrű – amit most is az ujjamon viselek – magával ragadott. Akkor készült egy ezüstváltozat belőle. Azóta dolgozik, érik bennem a saját kollekció gondolata. Nagyon vonzódom az ékszerekhez. Sokat gondolkodtam, vajon mi az, ami ennyire vonz bennük, azon túl, hogy szépek, hogy ékítenek. Később valahol a drágakövek és a hang csiszolása között találtam kapcsolódási pontot: hiszen a csiszolatlan gyémánt is csak egy jelentéktelen, csúnya, szürke kő, ahogyan kezdetben egy tehetséges gyerek csak egy apró részét bírja annak a tudásnak, amely később, miután a fiatal megérett és művésszé válik, érdemessé teszi őt arra, hogy a legnagyobb zeneszerzők műveit interpretálja a világ legfontosabb színpadjain. Ekkor már egy csiszolt gyémánt van a tulajdonában, amin természetesen rengeteget dolgozik, napról napra csiszolja.

– Annyi mindennel foglalkozik, operettet énekel, táncos dalestet ad, ékszert tervez – tudatos távolodás ez az opera világától?

– Érdekes, mert míg más fiatalon és pályája kezdetén tobzódik és próbálja ki magát oly sok területen, addig én – úgy érzem – most kezdek igazán kinyílni. Hiszen annyi minden érdekelt gyerekkoromban! Persze, énekesnő szerettem volna lenni, de emellett porcelánművész, ékszer- és divattervező is. Sok mindenben érzem a tehetségcsírát magamban, amelyeket mind szeretnék kibontakoztatni. Érzem a veszélyt, hogy szétszórom magam, ezért nagyon kell vigyáznom, hogy ne aprózzam el a tudásom, az időm. Mert elsősorban természetesen énekes vagyok. Ha belefogok valami újba, például a filmbe, akkor is olyannal szeretnék foglalkozni, amelyik zenével kapcsolatos. És nőkkel! Nagyon érdekelnek a művésznők. Egy nőtől a szexusa miatt elvárják a gyereknevelést és a családösszetartást is, mindamellett, hogy ő a hivatásában is szeretne helytállni – több szerepben kell megfelelnie. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen két gyermekem is van, és a mostani jó kapcsolatunk azt bizonyítja, jól tettem a dolgom mint anya.

– Az operaénekesi pálya pedig nem éppen családbarát munkahely, pláne, ha az embert a világ legnagyobb színházaiba hívják rendszeresen.

– Teljes életet szerettem volna élni. Olyat, amiben szerepel a család, a férj, a gyerekek, a szakma és még nagyon sok minden más. Soha nem a könnyebbik végét fogtam meg a dolognak. Persze ez nagyon nehéz, nagyon fárasztó, de nem baj. Amikor a gyerekeim már nagyok voltak, iskolába jártak, és nem jöhettek velem a külföldi munkáimra, akkor hazaérve csak velük foglalkoztam. Itthon anya voltam. Sokan a szememre vetették, keveset énekelek itthon. Elvállaltam pár szerepet, de nem sokat. Nem tudtam, hiszen anyai feladataim voltak.

– És most a lánya, Eszter is édesanyja nyomdokaiba lép: énekelni szeretne. Nem féltette ettől a pályától?

– Dehogynem! A szenvedéstől, a küszködéstől. Tudom, mennyi lemondással jár ez a szakma. Azt kívánom neki, találja meg benne a boldogságát.

– Miről kell lemondani?

– Például a kényelemről. És sokszor a családról. Hiába a zajos siker, ha utána egyedül kell lenni a hotelszobában, távol a családtól. Egyedül kell megküzdeni a nehézségekkel. Ez egy idő után nagyon fárasztó, és kezdi elnyűni az ember lelkét. Ugyanakkor csodás élményekkel is gazdagít, amelyeket értékelni kell. Csodálatos szerepeket kaptam, nagyszerű művészekkel dolgozhattam. Ha visszanézek az elmúlt évekre, semmiféle hiányérzet nincs bennem. Megmásztam az összes hegycsúcsot, rengeteg remek szerepemet elénekeltem, szakmai elismerésből sem volt hiány

– Huszonhatodik éve jegyzik a pályán. Akadnak olyan szerepek, amelyekre úgy érzi, meg kell érni?

– Itt van például Cso-cso-szán. Tizenöt éves lány, mégis most éneklem. Nyolc éve felkértek már, de akkor elutasítottam, úgy éreztem, várnom kell még vele. Most azonban – három éve éneklem – a birtokomban van az az énektechnikai biztonság, szakmai tudás, ami ehhez a szerephez kell. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ennyi éven át gyűjthettem a szakmai tapasztalatot. És persze van, amire nemcsak hangban, lélekben és testben is meg kell érni. A Figaro házasságában például játszottam a meghódítandó kis fruskát, később pedig a megcsalt feleséget. Annyira hálás vagyok a Jóistennek, hogy kiválasztott erre a hivatásra! Hiszen megannyi asszonyi, női szerepet megélhetek. Sokszor kérdezik: melyik általam eljátszott nőalak vagyok? Semelyik. És mindegyik. Mindben találok olyan tulajdonságot, amelyikben magamra ismerek. Olyan kis magot, amelyet kibonthatok, és sok színben mutathatom meg a közönségnek.