Isten elveszett gyermekei

Azt tudjuk, hogy létezik szerelem háború idején, de hogy van-e kellő erő vagy feszültség egy olyan történetben, ami a holokauszt után indul, az kérdés. A film úgy kezdődik, hogy a rendező apja, Miklós (Schruff Milán) társaival együtt egy svédországi rehabilitációs intézetbe kerül, hogy tüdőbetegségéből kigyógyítsák. A svéd orvos (Máté Gábor) fél évet jósol neki, de Miklós makacsul hisz abban, hogy meg fog gyógyulni. Levelezésbe kezd, 117 levelet ír olyan magyar lányoknak, akik szintén Svédországban gyógyulnak, földijeit keresi.

Nem kisebb céllal, mint hogy a szerelmet megtalálja. Sokan válaszolnak neki, és az egyik levél írója, Lili (Piti Emőke) megérinti az álmodozó, idealista fiút. Se a svéd adminisztráció, se a kezelőorvosa nem támogatja a találkozást, de a fiatalok rokonoknak hazudják magukat, így Miklós elutazhat Lilihez. Hetvenkét órát tölthetnek együtt, mialatt a rokonszenv szerelemmé izzik, de aztán vissza kell térnie a férfiakat ápoló intézetbe. A fiatalok már azon tűnődnek, elhagyják közösségüket és protestáns hitre térnek, hogy együtt élhessenek, de aztán a stockholmi rabbi (Scherer Péter) segít nekik mindenben, csak hogy megőrizzék zsidó gyökereiket.

A szerelmi szál mellett megjelenik néhány drámai momentum – a szabadulás utáni (mai szóhasználattal) poszttraumás stressz, a rettegésből fakadó reflexek, a súlyos bizonytalanság az otthon maradottak sorsa miatt, a sorsközösség szülte női vonzalom és féltékenység.

Megjelenik a harag és a csalódottság is: Isten hogyan hagyhatta el gyermekeit? De ettől nem lesz erősebb a film, mert a rendezőt elvarázsolta szülei megismerkedésének különös története. Ha adós is marad a katarzissal a Hajnali láz, szép film, érzékeny és letisztult színészi alakításokkal.