Kretén civilek színészmezben - Tordy Géza interjú

– Hetvenhét esztendős. Ha eléri a kerek évfordulót, szeretné, ha ünnepelnék?

– Nem. Én a hetvenediken is eltűntem. Szerényebb vagyok annál, hogy végighallgassam a köszöntéseket. Senki nem ismer engem, legfeljebb csak felületesen. Azok közé tartozom, akik még a legszűkebb baráti körben is ritkán nyílnak meg. Ha mégis megteszem, lehet, hogy már a következő napon nem lesz érvényes, amit mondtam. Gyorsan szalad az idő, és minden változik. Sorsunk meghatározza a közérzetünket, illetve a tökéletesen váratlan körülmények formálják a lelkünket.

– Mivé változik végül?

– Nálam keserűséggé. Akivel jó dolgok történnek, az persze mást mondana. Ahogy idősödik az ember, más sorrendet kapnak a remények és a vágyak.

– Megütötte a fülem, hogy senki nem ismeri igazán.

– Miért kellene kiadni magamat? Állandóan takarózni kell. Ha a közönségnek van szeme hozzá, egy-egy szerepben megismerheti a színészt. Mit, hogyan, milyen felfogásban képes eljátszani, s annak kapcsán milyen gondolatok forognak a fejében.

– Nem is akadt olyan kollégája, akivel közlékenyebb volt?

– Fiatalabb koromban azért más voltam, arra törekedtem, hogy elfogadjon a világ. De ez ma már nem érdekel. Nem nagyon szeretek olyasmiről beszélni, ami elmúlt. Kollégákat végképp nem sorolnék. Nemrég láttam valakit a televízióban nyilatkozni, akit régen nem kedveltem, most meg nagyon szimpatikus volt. Magamban bocsánatot kértem tőle.

– Mi a véleménye a felgyorsult tempóról?

– Iszonyatosan megy az idő. Érezni lehet a sebességet. Gyerekkorunkban a nyár végtelennek tűnt, manapság egy perc az egész. Az ember idős korában megérti, hogy mi lesz a következő nagy programja. Hát a halál. Nyolcvan felé közeledve aligha jöhetne más.

– Foglalkozik a halál kérdésével?

– Nem foglalkozom vele, de gondolok rá.

– Ha visszatekint a pályájára, mi az, amiről jó szívvel beszélne?

– Nagyon kevés az, ami a sorsomból szólalt meg. Nincs sok olyan alakításom vagy rendezésem, amire azt mondanám, hogy zsebre teszem és elviszem magammal a túlvilágra. Hat-hét szerep, és ugyanennyi rendezés.

– Melyik időszakát tartja a legkiemelkedőbbnek?

– Életem legszebb és legtartalmasabb éveit a Vígszínházban töltöttem, amit az otthonomnak éreztem. És hát a filmek… A kőszívű ember fiai fél évszázada készült, még ma is sokszor előveszik, Baradlay Jenőként kedveltek meg a mozinézők. Szerencsém volt, hogy Várkonyi Zoltánnal dolgozhattam. Nézze, az már nagyon jó arány, ha a filmek közül akad egy-kettő, amit a színész is a magáénak tart.

– Várkonyi a filmjeiben előszeretettel foglalkoztatta a vígszínházi színészeit…

– Más színház igazgatója meg a saját társulatának tagjait favorizálta. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Egyébként én A kőszívű ember fiai forgatásakor már nem a Vígszínházhoz, hanem a Madách társulatához tartoztam. Rövid hűtlenkedés után tértem vissza a Vígbe. Várkonyi Zoltán haragudott arra, aki elszerződött tőle, nem is nagyon bocsátott meg neki. Hozzá közelállóktól hallottam, hogy engem kedvelt, én meg kifejezetten imádtam őt. Csak hálával tartozom azért, amit általa tanultam színházról, színészetről, emberségről. Fantasztikusan bánt velem, remekül tudta kezelni az időnként előtörő hisztériáimat is. Megéreztem, hogy korai halála törést fog okozni az életemben. Olyannyira, hogy öreg koromra hajlamos lettem a depresszióra.

– Mit tudott átörökíteni tőle a saját művészetébe?

– Minden munkámban eszembe jutott.

– Az ön pályájának fontos állomásai vidéken voltak.

– Kilencünket felvettek a főiskolára, de abban az évben nem indítottak osztályt. Így Kaposváron kezdtem a pályám 1956-ban, a következő évben pedig már Szegeden játszottam. Tizenkilenc évesen taknyos gyerek voltam. Kirobbanóan indult a pályám, holott mit tudtam én akkor még a színészetről! Sokat hívtak filmezni, időm nagyobb részét a fővárosban töltöttem. Aztán 1959-ben a Magyar Néphadsereg Színháza, illetve a Vígszínház szerződtetett. Az 1980-as évek végén Veszprémben dolgoztam, ott kezdtem el rendezni. Szerettem a győri színházat is, művészeti vezetőként hat-hét évet töltöttem náluk. Magánemberként is jól éreztem magam.

– Nem akart úgy elbújni, mint most?

– Ennyi idősen már nem szeretek emberek előtt mutatkozni. Persze vannak nálam vénebb színészek is, akik örökké fiatalok akarnak maradni. Csak nevetek rajtuk, nem tudom, mit akarnak még. Minden díjat megkaptak, mindent eljátszottak, szeretet veszi őket körül.

– Ahogy látom, ön másként működik…

– Mindig is távol állt tőlem, hogy előtérbe helyezzem magam. Ennek dacára odafigyeltek rám. Kétszer kaptam Jászai-díjat, az elsőt 32 évesen. Érdemes, kiváló művész, Kossuth-díj, Prima Primissima, tisztikereszt, középkereszt – jöttek sorba a szakmai és állami elismerések. 2005-ben beválasztottak a Halhatatlanok Társulatába, 2008-ban pedig Nemzet Színésze lettem. Mindegyik kitüntetésnek örülök, megerősítenek abban, hogy volt értelme annak, amit csináltam.

– Mit szeret jobban: játszani vagy rendezni?

– Mindkettő Himalája-expedíció, meg tudom-e mászni a hegyet. A szerepet adják, a rendezést magam választom. De a felelősség egyik esetben sem kerülhető meg. Nehéz erre pontosan válaszolni. Sok minden befolyásolhat a véleményalkotásban: az egészségi állapotom, a családi ügyeim, vagy csak az, hogy kisütött-e reggel a nap. És idősen egyre többször van rosszkedvem.

– Pedig akár játszhatna is!

– Nincs napirenden. Nem nagyon keresnek, leszoktak rólam. Jobb így. Sem kedvem, sem ambícióm nincs már. Annak idején csodálattal bámultam Páger Antalt, aki a szó szoros értelmében a haláláig dolgozott. Délelőtt filmezett, majd hazament és meghalt. Az általam imádott jóságos, tüneményes bohóc, Bilicsi Tivadar is addig lépett színpadra, amíg a tüdeje bírta. De említhetném Pethes Sanyi bácsit is. Megadatott, hogy játszhattam Sulyok Máriával, Ruttkai Évával, Tolnay Klárival, Darvas Ivánnal, Bessenyei Ferenccel, Kállai Ferenccel vagy Somogyvári Rudolffal – sokáig sorolhatnám.

– Szerencsére a közönség nem felejti el a legnagyobbakat. A televízió retró csatornáján ön is gyakran feltűnik. Annak sem örül?

– Ellenkezőleg: inkább szégyenkezem miatta. Nem ezen múlik a színész emlékezete. Hallom a kollégáimtól, hogy a mai fiatalok többségének semmit nem mondanak a valamikor nagy nevek, akiknek éppenséggel az öltözőjükben ülnek. Ez nem feltétlenül az ő szégyenük. De hát itt, a szocialista blokkban sosem volt olyan sztárkultusz, mint Nyugaton. Nálunk – már csak politikai okok miatt is – lelkizőbb színházra volt szükség. Óriásit változott a világ, a mai kor egészen másról szól. A televíziót elözönlötték a kretén civilek, akiket színésznek használnak.

– Jobb ebből kimaradni?

– Azért nem jobb, mert egy kereseti lehetőséggel kevesebb a mostaniaknak. Régen is jelentett valamennyi pénzt, ha nem is sokat. Meg találkozhattunk azokkal a kollégákkal, akik más társulatokhoz tartoztak. Mesélik a barátaim, hogy manapság a színházban sem beszélgetnek, előadás után kiürül a társalgó. Hajdanán minden teátrumnak megvoltak a törzshelyei, ahol hajnalokig diskurálhattunk.

– Minek tudható be ez a jelenség?

– A közömbösségnek.

– Megnyugszik a tihanyi nyaralójában?

– Nem. Mindenki meghalt körülöttem. Szinte végig szerencsétlenül alakult a magánéletem is. Nem maradt más célom, mint hogy a szeretteim egészségesek legyenek, én meg gyorsan és szenvedés nélkül menjek el. Nincs rosszabb a halálra ítéltetettség tudatánál. Régen eltitkolták az orvosok a beteg elől, ha rákos volt, most pedig nyíltan a szemébe mondják, némi reményt nyújtva azzal, hogy ritka esetekben meg lehet gyógyulni belőle.

– Érdeklődik a világ dolgai iránt?

– Saját magát pusztítja el az emberiség. Tönkreteszi a vizet, a levegőt, a földet. Nem is értem, hogyan történhetnek meg ilyen dolgok a XXI. században. Eluralkodik a világon harácsolás és a hálátlanság. Tehetetlenek vagyunk, és az a borzasztó, hogy akarat sincs nagyon az emberekben a helyzet megváltoztatására.