Nem fehérít a diploma

Ragyogó, élénk tekintete és megjelenése hordozza azt a hallatlan erőt és energiát, amely kora gyerekkorától átsegítette emberpróbáló helyzeteken. A viszonylag nyugodt, önfeledt cigánytelepi élet után gimnáziumba került, ahol egy másfajta világ mutatkozott meg.

– Az első órán az osztályfőnök gratulált, hogy bejutottunk a patinás intézménybe, majd egyúttal azt is kérte, álljon fel, aki cigány. Egyedül én álltam fel, a többiek nem vállalták. A naplóba bekerült a nevem mellé filctollal egy C betű. Addig azt gondoltam, cigánynak lenni a világ legtermészetesebb dolga, nem éreztem, hogy ez bármiben is hátrány lenne. Nekem az volt a természetes, hogy sokszor nincs mit enni vacsorára, és a legkisebb gyerek kapja az utolsó falatot. Egy szobát tudtunk fűteni, de én a hideg szobában tanultam egyedül, sokszor végtelenül magányosnak éreztem magam. Az iskolában senkiházi kis cigánylánynak néztek, otthon meg kaptam a szemrehányást: miért akarok oda tartozni, ahol bántanak, miért akarok olyan lenni, mint ők? Nem ismerték az én szívemet, hogy soha nem akarnék és nem is tudnék más lenni, mint ami vagyok: anyám lánya, és erre büszke. Anyám azt tanította nekünk, hogy bennünket senki és semmi sem bánthat. Hittünk a családunk védelmében, nagyon egészséges önértékeléssel.

Vajon innen fakad az a fajta magabiztos és zajos fellépés, amellyel a romák közlekednek a világban? Ilona nem veszi rossz néven a nyílt kérdést, magyaráz és tanít, hogy képesek legyünk megismerni és meglátni egymás különbözőségeit.

– Kevesen tudják, hogy a romáknál az egyénnél fontosabb a közösség. Az egyén bánata a közösség bánata is lesz; ugyanígy a fájdalma, betegsége, félelme. Ha az egyén sérül, a közösség is sérül. Látom ugyan ennek a szépségét, de meg is ijesztenek az olyan történetek, amikor harmincan mennek rendet tenni egy vitás ügyben, jegyzem meg. Az egy egészen más helyzet, jelzi Ilona.

– Ha egy kismamának szülési fájdalmai vannak, a nagy család nem azzal a szándékkal jelenik meg, hogy szétverje a kórházat. A betegséget és fájdalmat a halállal kötik össze, ami ijesztő és azonnali megoldást követel. Ez természetes emberi reakció. Azzal az impulzussal beszélnek, amilyet otthon megszoktak. Az orvosi, latinul írt papírokat nem értik, csak azt tudják, hogy az egyik családtagjuk fájdalmaktól szenved. Olyan módon fogják megszólítani az orvost, mint ahogy otthon a nagyapát, ezáltal a legnagyobb bizalmukat fejezik ki. Ha ezt tudnák az orvosok és az ápolók, akkor javulhatna a kommunikáció. Ám az a reakció, hogy „itt ne hangoskodjanak, mert ez nem a kocsma, és nem is a cigánytelep”, az a lenézettség érzését váltja ki. Annyit kellene mondani a kórházi személyzetnek, „megértjük, ha most félnek, de a családtagjuk jó helyre került, azon vagyunk, hogy segítsünk”. A félelemből adott reakció soha nem szül jó megoldást, agresszív választ vált ki. Nemegyszer biztonsági őrt hívnak, és kidobatják azt az embert, aki csak segítséget akart kérni…

A kulturális különbözőségek miatt számtalan hasonló konfliktus alakulhat ki, ezért fontos fórumot találni, ahol meg lehet beszélni érveket pró és kontra. Ilona számos képzést tartott már az egészségügy szereplőinek, hiszen jól ismeri mindkét „oldalt”, merthogy maga is szülésznőnek tanult.

– Azt kell megérteni, hogy nem azért nem akar levetkőzni a férfiorvos előtt az oláh cigány lány, mert idióta és primitív, hanem azért, mert náluk a meztelenség tabu. Kell neki a biztonság, amit például az anyósa jelenléte megadhat számára. Ezt ne írjuk a tudatlanságuk számlájára, mert ez egy fontos tradíció, amellyel az Alaptörvény szerint élhetnek is.

Ilonának 13 éves kora óta dolgoznia kellett. Hétvégeken éjszaka ment a gyárba ládát pakolni, dobozolt, söprögetett, pattogatott kukoricát árult. Tudta, hogy ha nem keres pénzt a hétvégén, akkor nem lesz mit ennie. Száz gyerekből 99 nem tudná ezt végigcsinálni, de őt hajtotta valami...

– Nem akartam én több lenni, csak ugyanolyan esélyekkel akartam indulni, mint bárki más, aki szabadon álmodhat. Lehetőséget akartam, hogy túllássak a korlátaimon, amit valakik megszabtak, elhitetve, hogy ennyi a cigánylét. Az igaz, hogy százból 99-nek nem sikerül. Mert ezért nagyon súlyos árat kell fizetni. De nem lehetetlen. Én azért dolgozom, hogy minél többeknek sikerülhessen nagyot álmodni.

Amikor mentorként találkozik a mélyszegénységben élő fiatalokkal, első pillantásra a városi, modern nőt látják meg. Aztán rájönnek, hogy közülük való, ismeri a szokásaikat. Az adja a hitelét, hogy maga is cigány asszonyként él otthon, így neveli a lányait.

Diplomamunkájában a roma értelmiségi nők életútját vizsgálta. Kutatások szerint a cigány férfiak többen vesznek részt a felsőoktatásban, a nők viszont magasabbra jutnak. Ám a munkájuk szinte kizárólagosan a romaügyhöz kapcsolódik.

– A diploma nem fehérít. Még nem jött el az az időszak, hogy roma emberek csupán azért tudnak sikereket elérni, mert jók a szakmájukban. Hiszen mi is azért beszélgetünk, mert én cigány létemre jó vagyok valamiben. Rendben, én ezt a zsákot megfogom és viszem, de azért teszem, mert abban bízom, hogy a gyerekeim generációja már tud „csak” nagyon jó orvos vagy tanár lenni, aki mellesleg vállalja, hogy roma. Mert csak az identitásunk megtartásával élhetünk kiegyensúlyozott és boldog életet.