Nyaljon csak fülön!

A hatalmas színpadra berobbanó 46 éves mexikói kisember az elmúlt 25 évben nőtt óriássá a kutyások világában. Története maga az amerikai álom. Cesar Millan Favela a mexikói Culiacán városában, pontosabban a városszéli viskók egyikében született. (Nomen est omen: a Favela nyomornegyedet jelent…) Igazi otthonra a nagypapánál lelt, az ő farmján nőtt fel számos kutya társaságában.

Ők lettek a barátai, s mivel nehezen illeszkedett be a gyerektársadalomba, El Perrerónak, azaz „kutyafiú”-nak csúfolták a társai. Most azt mondja, hogy ugyan nagy szegénységben nőtt fel, de mindig a természet közelében. Majd’ mindent a farmon tanult meg, a kutyák között, s máig ennek veszi a legnagyobb hasznát: az ösztönök tiszteletének, az őszinteségnek, a fegyelemnek, a nyugodt energia fontosságának.

Egyvalami hiányzott csak az életéből: a boldogság. Ami – egy mexikói számára nyilvánvaló – csakis Amerikában található… Így hát, a nagyapjától kapott száz dollárral a zsebében, nekivágott a szigorúan őrzött határnak. (Cesar Millan talán nem is tudta, ezzel a történetével miért is aratott különös sikert az arénában: hogyan kell szökni, a pásztázó fénycsóvákat kerülgetni, és aztán futni, futni, míg a lábad bírja – ez mostanában egy egészen mindennapos történet minálunk…)

Huszonegy éves volt ekkor, hónapokig féldolláros hot dogokból élt, s mindent elvállalt, amit csak egy illegális bevándorló elvállalhatott. Nem beszélte az angol nyelvet, így nagyon megörült, amikor egy kutyakozmetikában kapott munkát: a szépülni vágyó kutyákat nem nagyon zavarta a nyelvtudás hiánya. Amikor először benyitott a szalonba, éppen teljes káosz uralkodott ott egy megvadult spániel miatt. Ám, ahogy a mesékben szokás, a vándor csodát tett: a kutya megnyugodott, sikeresen átesett a szépségkezelésen, Millannak meg hatvan dollár ütötte a markát. (Ez féldolláros hot dogban számítva 120 virslis kiflit jelent, ugyebár…)

Később sikerült vennie egy kisbuszt: abba építette bele a kerekeken gördülő kutyaiskoláját. Ő lett a „vészhelyzetes” tréner, egyre gyakrabban hívták konfliktusos ebekhez. És a sors másodszor is mellé állt, mégpedig egy afroamerikai szépség, színész- és énekesnő, Jada Pinkett Smith személyében, aki nem mellesleg a világhírű Will Smithnek a felesége. Nos, Jada kérte meg Millant, hogy „javítsa meg” engedetlen kutyáit. Ami olyan jól sikerült, hogy a Smith házaspár nemcsak beajánlotta őt hollywoodi barátainak, hanem egy éven át angolnyelv-tanárt is fizettek neki. Ma már a sztárok sokasága mellett Oprah Winfrey (a világ legfontosabb női műsorvezetője, egyike Amerika leggazdagabb és legbefolyásosabb személyiségeinek) és Jennifer Lopez (a világhírű színésznő a pletykák szerint egymilliárd dollárra biztosította a testét, amelyben benne foglaltatik ugyancsak világhírű feneke is) már csak tőle kér tanácsot a négylábúakat illetően. De a kutyadoki segített már Barack Obamáéknak is (ugye, őket nem kell bemutatnom…).

Mára El Perrero világsztár lett, az egykori mexikói viskó helyett Los Angelestől északra, Santa Claritában él egy hatvanhektáros parkban. Létrehozta a „Dog Psychology Center” (Kutyapszichológiai Központ) nevű intézményt, ahol az agresszív, sérült, problémás állatok rehabilitációját segíti, és megalapította a The Millan Foundationt, amelynek célja, hogy a bántalmazott, elhagyott kutyáknak jobb életet biztosítson, és az embereket megtanítsa arra, hogyan bánjanak négylábú barátaikkal. Ő lett a Csodálatos kutyadoki, amit a kilenc évadon(!) át futó filmsorozatért ragasztottak rá. Könyvei felkerültek a New York Times sikerkönyvlistájára is; első könyve, a Cesar’s Way (magyar fordításban Csodálatos kutyadoki) Kaliforniában az iskolai tananyag része.

Nos, ő érkezett hozzánk, a sportarénába. És nyomott egy igazi, hamisítatlan amerikai show-t! A szöveg, a kép (háttérvetítés), a zene, a poénok másodpercre kidolgozottak, és ülnek. Hangos nevetés, dübörgő taps a köszönet.

Jót szórakozunk az első munkájáról szóló mesén, ami a másfél órás előadásból úgy 10-15 percig tartott. Bekopogott egy ajtón – kopog a színpadon –, bentről vagy hárman kezdenek kiabálni, no meg egy kutya üvölt. Millan minden szereplőt eljátszik, legjobban a kutyát… De a többieket is szinte látjuk, halljuk: fogd meg a dögöt, zárd be, mi lesz már, vigyázz az ajtónyitásnál – és így tovább, perceken át. Aztán belép a kutyadoki, és béke száll a ház megvadult népére… Remek történetek váltják egymást. Hogy például a sok utazásnak köszönhetően – több mint 30 országban és valamennyi földrészen fellépett már – rengetegen felismerik a repülőtereken, s ilyenkor nemcsak megérintik, ahogy egy csodadoktort illik, hanem felhívják otthon a kutyájukat, hogy legalább pár szót szóljon hozzá Millan, hiszen ismeri a hangját, mindig nézi a műsorát. Mármint a kutya… És a legfőbb felismerés is poén: „Mindig a világ legjobb kutyatrénere akartam lenni. És erre mi történt? Minden kutya tökéletesnek születik, alapvetően tehát nem őket, hanem a gazdáikat kell tréningeznem.”

Azt mondta a legelején, hogy a boldogságot keresve indult Amerikába. A végén meg azt, hogy végül is megtalálta ezt abban a négylábú lényben, amely arra született, hogy boldoggá tegye az embert. És az utolsó szó, amire szinte felrobban a stadion – no meg a petárdák –, a legfontosabb szó kutya és embere kapcsolatában: a szeretet.

Remek a show. Leginkább persze Amerikára szabva, ahol a kutyákat Louis Vuitton táskákban cipelik ahelyett, hogy a földön járnának, és ha szembe jön egy másik kutya, akkor ordítani kell a gazdának, hogy várj, aztán szorosra venni a pórázt, majd megragadni egy fa törzsét, s ismét ordítani: most már jöhetsz! Nehogy találkozzon két kutya, mert mi lesz, ha valamelyik támad? (Tudjuk jól: a permániás Amerikában per lesz…)

Kevés kutya, tán hat-hét szerepel a színpadon, egy kivételével mindannyian helyi erők, rajtuk mutat be néhány fogást a kutyadoki. Az egyetlen saját kutyus Junior, egy pittbul, akit show-jával körbehordoz a világon.

Junior kicsit szomorkás benyomást kelt, igaz, szépen áll, ül, fekszik. Nyugodt. Nekem túlságosan is. Mert ezt tanítja leginkább Cesar, a nyugalom energiáját, az egyensúlyt gazda és kutyája között. Miközben persze sok mindenben igaza van, nekem eszembe jut az év végi Kutyapostában olvasott idézetek egyike, amelyet egy ausztrál költőnő, Pam Brown írt le szokásos hazaérkezéséről. „A kutyád a nyakadba ugrik. Hol jártál eddig? Oly sokáig elvoltál! Hiányoztál, hiányoztál, hiányoztál! Szeretlek, szeretlek, szeretlek! Mi van a szatyrodban? Ugye, az enyém? Juj, hadd nyaljalak gyorsan fülön! De jó! Végre itthon vagy!”

Hát, Junior ilyet biztosan nem csinál. Meg Millan egyetlen tanítványa sem. Ők szépen fekszenek a helyükön, s várják, hogy szóljon hozzájuk a gazda. De ugye nem baj, ha én mégis fülön nyalásra szeretek hazaérni?