Uzsorások pedig nincsenek? Vagy talán mégis? Akkor tehát irány Ózd

PÉLDÁUL ÓZD ÉS KÖRNYÉKE. Ezt az információt kaptuk a rendőrségtől, amikor arról érdeklődtünk, hol létezik még az uzsorázás. Egy kormányzati nyilatkozat szerint ugyanis – hála a jogszabályi szigorításoknak – a felére csökkent ezen bűncselekmények aránya. Vagyis a másik fele még mindig létezik. Akkor tehát irány Ózd.

Ország-világHardi Péter2016. 01. 13. szerda2016. 01. 13.
Uzsorások pedig nincsenek? Vagy talán mégis? Akkor tehát irány Ózd

Gyerekek és felnőttek állnak körül vegyesen. A nyirkos idő ellenére sokuk kabát nélkül. Testtartásukon látszik, hogy fáznak, ám az idegen iránti érdeklődés a hideget is legyőzi.

– Létezik-e errefelé uzsorázás? – kérdeznek vissza, majd néznek tanácstalanul egymásra úgy, hogy még abban is elbizonytalanodom, értik-e a kérdésem.

– Hétesben soha nem is volt – zárja egyikük a témát, mielőtt még egyáltalán kibontakozhatott volna. – Van itt annál nagyobb baj is!

Erre már a mellettem álló Berki Lajos is felkapja a fejét. A férfi az ózdi önkormányzat romaügyi referense.

– Tegnap ötezer forintos büntetést kaptunk. És tudja, miért, Lajos bácsi? Mert két papírfecnit találtak a házunk előtt. Most mondja meg! Ezért! Pedig csak a szél fújta oda. Mert ilyen szigorúság van most mifelénk – fordul a férfi ismét felém.

– Azt kellene elérni, hogy a konténert ne csak hetente egyszer ürítsék – veszi át a szót a mellette álló tömzsi asszony. – Mert hiába szeretnénk mi rendet a telepen, ha nincs hová tenni a szemetet. Odahordjuk a konténer mellé, de hiába, csak azt viszik el, ami belefér. A többit meg fújja a szél, azt’ máris megvan a baj.

Hétes Ózd egyik külvárosi telepe. Az egész egy utca, többsornyi házzal, benne negyven szociális bérlakás, néhány száz ózdi roma otthona. Az épületeken még felismerhető az egységes stílus, valamikor az ózdi kohó dolgozói számára építették őket. A kohó azonban már régen bezárt, az alkalmazottak is szétszéledtek, helyükre pedig roma családok költöztek.

Berki Lajos azt ígéri, megteszi, amit csak tud, már délután beszél az illetékessel, de neki most mennie kell, éppen csak bennünket kísért el a telepre.

Uzsorások pedig nincsenek?

– Azt mondják tehát, hogy soha nem is voltak uzsorások Hétesen – próbálkozom ismét.

– Meg ha egy kis gallyat szedhetnénk az erdőben – folytatják, miután hosszan néznek a referens elsuhanó autója után. Kérdésemet meg sem hallják. – Fizetnénk mi érte, 500 forintot is egy kocsi gallyért. De nem lehet. Pedig milyen szépen kitakarítanánk az erdőt.

– És lenne miből kifizetniük?

– Itt most mindenki dolgozik. Nagy lett a szigor, igaz, de munka is van. Nehéz, de van.

Kivétel nélkül a közhasznú munkát említik, városszerte csaknem kétezren vesznek részt benne. Jobban azok jártak, akik Ózd tisztán tartásában kaptak lehetőséget, de még azok is, akik betont kevernek, asztalosmunkát végeznek vagy varrodában dolgozhatnak. A hétesiek közül többen erdőmunkások, ők viszont panaszkodnak erősen: egész nap kinn vannak az erdőben, átáznak, átfagynak. Amúgy pedig óránként ötpercnyi szünetet engedélyeznek számukra. Ennek a szűkösségét nehezményezik leginkább.

– Nekem meg vizsgálatra kellene mennem Miskolcra, csak azt nem tudom, miből – vált témát hirtelen a nevét is eláruló Budai Gyula. – Hiába mondtam az orvosnak, nem akar betegszállítót kiírni.

A 31 éves férfi azt mondja, egyelőre nem tudja, miképpen ér majd be a vizsgálatra. Kérdésem, hogy ilyen esetben sem szoktak-e uzsoráshoz fordulni, végképp hatástalan, de behív a lakásába, s nyomatékul tekintélyes mennyiségű leletet vesz elő egy reklámtáskából, miközben egy idősebb asszonnyal felváltva szidják az orvost, no meg a végrehajtót. Ha már az uzsorásokról érdeklődöm…

Testvéréhez, Zoltánhoz térünk még be. Az udvara elkerítve, toldozott- foldozott deszkából, ám mégiscsak kerítés. Azt mondja, előírás ez is, mindenkinek legyen egy kis portája, amit rendben kell tartania. Lakása határozottan meleg, bár ahogy ajtaját, ablakát elnézem, nem sajnálja a hőt a külvilágtól sem. Két helyiséget laknak hatan, a belsőben jószerivel csak ágyak. Ezt a szobát osztja meg a feleségén kívül négy gyermekével. A falon a melegség forrása, hősugárzó. Nem a leggazdaságosabb fűtési mód, jegyzem meg, s ezzel nem vitatkozik a lakás gazdája: havi harmincezret, jövedelmük tekintélyes részét költik a kártyás villanyórájuk etetésére.

Őt már nem is kérdezem, volt-e dolga valaha uzsorással. Hiába, na, valóban nagyot fordult a világ az utóbbi években. Ez már a többedik riportom e témában, de most jutok a legnehezebben információkhoz. A jelenséggel először jó 15 évvel ezelőtt találkoztam Tiszaburán. Gyilkosságról írtam riportot, két fiatalember ölt meg egy idős asszonyt. A faluba érve a posta előtt álló hosszú sorra lettem figyelmes, az emberek többsége roma. Közelükben egy nagy teljesítményű hófehér Mercedes várakozott, benne szintén roma fiatalember. – Hónap eleje van – magyarázta a jegyző –, most érkezik a segély. Az egyik fele megmarad nekik, a másikat pedig a tartozás fejében leadják a Mercedesben ülő uzsorásnak. A megmaradó pénzből általában tartós élelmiszert vásárolnak, ami azonban a hónap közepénél tovább nem tart ki, ezért ismét az uzsoráshoz fordulnak némi pénzért. Így megy ez hónapról hónapra, az ördögi körből lehetetlen kilépni.

Akkor azt hittem, felháborodásomat osztja a hatóság is, s pillanatokon belül felszámolják a pénzlenyúlás eme nyilvánvaló módszerét. Én naiv…

Végül azonban csak akad valaki Ózdon is, aki uzsorás hírében álló családhoz irányít.

– Várkonyba menjen – javasolja, s mond egy nevet. Várkony szintén Ózd része, és azt is jobbára romák lakják. A valamikor 50 ezres város a kohó húsz évvel ezelőtti bezárását követően mára 33 ezresre apadt. Egyharmaduk roma, akik többnyire öt telepen laknak, de van, aki 25 – mai divatos szóval élve – szegregátumot, gettót említ. Kis élelmiszerboltba térek be, érdeklődöm az illető iránt. Nagyot nem tévedek, az eladó az egyik vásárlónak ad át, ő pedig az üzlet elé lép velem, s mutatja a keresett házat, amely kitűnik a környezetéből. Nem a nagyságával, inkább élénk színével.

Csengő nincs, kapu nyitva. Bentről élénk veszekedés hangja szűrődik ki, de annyira elmérgesedett, hogy kopoghatok bármennyire erősen is, nem hallják meg.

De talán jobb is nem egy családi vita közepébe csöppenni, egyezünk meg a fotós kollégával, s járunk egyet, amíg lecsillapodnak a kedélyek. A széles főutcában szemlélődünk csupán, ám beszédes az is. Ép házzal alig találkozunk, többségük lepukkant, nem egy pedig végképp megadta magát az enyészetnek, helyén romhalmaz.

A szürke délutánban sötét ablakok néznek ránk, világosság nemigen szűrődik ki sehonnan. Néhol alulöltözött gyerekek rohangálnak az udvaron, itt-ott hangos szó jelzi a feszültséget, máshol asszony áll a kapuban, s néz némán.

Jó negyedóra múlva térünk vissza a keresett házhoz. Mintha csak tudta volna a gazdája, hogy érkezünk, mire a kapujához érünk, kinn áll ő is, méreget bennünket. Nála markánsabb arcú férfival ritkán találkoztam. Nem magas, nem is izmos, inkább inas, szemében végtelen elszántság, keménység.

– Uzsora? Itt olyasmi nincs – mondja olyan hangon, mint aki a maga részéről a témát le is zárta. Amúgy semmi barátságtalanság.

A család egy szintén Ózdhoz csapott faluból költözött Várkonyba. Az apa még lovakkal foglalkozott, volt a családnak húsz is, de mára csupán kettő maradt, most is ott álldogálnak hátul az udvarban. Amikor kérdezem, megnézhetnénk-e, csillan a férfi szeme, invitál beljebb. Az udvar rendben, a fészer alatt fa, a nyári konyhát két férfi csinosítgatja, leghátul pedig a két ló. Két póni. – Nincs belőlük semmi haszon. De ló akkor is kell. Egy letűnt életforma maradékai.

Az ózdi mindennapokban való eligazodáshoz amúgy a már említett Berki Lajos nyújtott segítséget.

Ő 16 évig volt a roma önkormányzat elnöke, ám néhány évvel ezelőtt fordult a kocka a választáson.

A közügyek iránti érdeklődése azonban nem lankadt, a város új polgármestere, Janiczak Dávid megtette a város romaügyi referensének.

– Több mint tíz éve küzdünk az uzsorázás ellen – ültet le Berki Lajos az irodájában. – Egy időben gyakori volt például a bankkártyás rendszer. Vagyis az uzsorás magánál tartotta a kártyát, a kódot ismerve pedig rendelkezett a rá érkező, amúgy nem túl magas jövedelemmel. A jogszabályok fokozatosan szigorodtak – a törvénykönyvbe 2009-ben önálló bűncselekményként ismét bekerült az uzsorázás fogalma –, így aztán egy ilyen könnyen bizonyítható módszerrel egy magát valamire is tartó uzsorás ma már nem is kísérletezik.

Maradtak a klasszikus módszerek.

Például levágnak egy disznót, különösen így karácsony tájékán, és kimérik. Nem tud fizetni, aki az ünnepek alatt húst szeretne enni? Semmi gond, majd fizet a következő hónapban. De azt, ugye, belátja, hogy a dupláját, mintha azonnal adná a pénzt?

Vagy nincs hol laknia a rászorulónak?

Nem nézheti ezt tétlenül az uzsorás: befogadja a sufnijába, sőt azt is elnézi a hajléktalannak, ha nem tudja azonnal a lakbért fizetni. Törleszthet munkavégzéssel is. Ha viszont túl soknak találja a munkát, megfenyítik. Így csúszik össze az uzsorázás a csicskáztatással. Vagy nevezzük nevén: rabszolgatartással.

Valamikor több tucat uzsorás csapolta meg az egyébként is alacsony jövedelmű ózdiakat, jó részüket mára lekapcsolták.

Az elméleti bevezetőt követően Berki Lajossal terepre indultunk, Budai Elemérhez. Ezen a házon sincs semmi extra, ám takaros, rendben tartott és számos színben pompázik. A tulajdonos testvéreivel ismerkedtünk meg később Hétesen. A férfi életkörülményei fényévnyire vannak a fivéreiétől.

Budai Elemér valamikor együtt dolgozott a roma referenssel a kohóban. Amikor az a világ véget ért, mindenfélével próbálkozott.

– Krumplit, tyúkot árultam, mindent teljesen legálisan, számlára – ültet le otthonában. – Egy zsák krumplit 3000 forintért, pedig 35 kiló van benne, ez igazán tisztességes ár. Volt, aki 3-4 zsákkal is vitt. Pénze nem volt, de odaadtam, mert 10 gyereke várta otthon, tíz éhes száj. Nem veheti az ember a lelkére, hogy éhezzenek a család átmeneti szorult helyzete miatt, nemde?

Nem, semmiképpen. A történet azonban valahogy mégis a rendőrségi fogdában ért véget… Budai Elemér meggyőződése, hogy valamelyik adósa mószerolta be, hogy ne kelljen fizetnie. A rend őrei pedig nagy erővel vonultak a helyszínre, leteperték őt is, a fiát is, s kóterben tartották több mint 17 hónapig.

A látványos intézkedés amúgy szintén a bűncselekmény visszaszorításának a része. Hazafelé, Tarnaleleszen keresztül vezet az utunk. A főút mentén takaros ház, oroszlános kapuval, benne a tulajdonos, Zsiráf – mindenki csak így hívja a langaléta boltost – még tavasszal járt hasonlóképpen: a házaspárért tucatnyi rendőr érkezett.

Az ilyesminek gyorsan híre terjed – mint ahogy annak is, hogy Zsiráfék már másnap hazaérkeztek –, az erre hajlamosak pedig kétszer is meggondolják, folytassák- e ténykedésüket, s a sértettek is bátrabban beszélnek.

Az persze más kérdés, hogy a végén valami miatt sokan visszavonják a vallomásukat, s ejteni kell az eljárást…

 

HARDI PÉTER
RIPORTJA

NÉMETH
ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek