Valló László: Fonódó sorsok

Eszter lányunk szalagavatója (mint a főváros egyik református gimnáziumának jeles eseménye) a sok megható élmény mellett igazi unikummal is szolgált: egy szalagavatós kínai fiút láthattunk ünnepi bocskaiban lejteni a keringő dallamára. Kissé megmosolyogtatott az álmélkodó, kisfiúsan kerek arcával, a kerekedő pocakján feszülő nemzeti viseletünkkel, ámde meg is hatott: Lin Yida, egy távoli, nagy múltú ország fia, lányunk osztálytársa így is kinyilvánította, hogy immár új tagja nemzetünknek. Meglehet, ma még inkább kínai szív dobog a bocskai alatt, de évszázadok nemzedékei után magyarrá válhat, és a késői utódokban már csak a kerek arc és a furcsa, ferdén metszett szem őrzi majd a hajdani kínai ősök emlékét.

Ország-világValló László2016. 01. 10. vasárnap2016. 01. 10.
Valló László: Fonódó sorsok

Mint ahogy a ma itt, a Kárpát-medencében élők is így őrizzük-hordozzuk a ki tudja, milyen őseink vonásait. Hogy csak magamat említsem: bennem legalább fél tucat nemzetiség fölmenői „ölelik egymást” (József Attila gyönyörű szavaival). A legmesszebbről talán a jász ősök jöttek; a mai Irán sós tavakkal, mocsarakkal borított sztyeppéiről indulhattak, s talán az éhínség, talán az ellenség sarkallta őket, hogy mind nyugatabbra vándorolva keressenek megélhetést, míg végül itt, az Alföldön megállapodtak, s elvegyültek a kunokkal. A német ősök – alighanem Mária Terézia biztatására – az 1700-as években kerekedhettek föl Türingia fenyvesekkel borított, üde-zord tájairól, s a Duna völgyét követve jutottak el Bajára, ahol fiaik-leányaik az ottani szerbekkel-horvátokkal kerültek rokonságba-komaságba, akiknek eredete azonban végképp a múlt ködébe vész.

Nem így a tót fölmenőké, ők már az Avar Birodalom idején is minden bizonnyal itt tanyáztak a Kárpát-medencében, s akiknek egyik késői utóda (az apai dédapám) annyira tót volt, hogy még magyarul sem tudott azokban az időkben, amikor – becsvágytól vezérelve – hátrahagyta az óturai ősi fészket, és Budapestre költözött.

Mennyi külön szálon futó, majd egymásba fonódó élet, mennyi sors, szenvedély, küzdelem, mennyi tragédia, dráma, regény, amelynek a csúcsán-végén vagyok! Mennyi nemzetség, mennyi ismeretlen, az évezredek homályába vesző, letűnt élet, amelyek által formáltattam magam is. S vajon ki mit tett hozzá, ki mit vett el abból, aki vagyok? Kinek tartozom köszönettel, s ki az, aki ártalmamra volt? Kit szeressek, kit vessek meg?! Hiszen ők mindannyian én vagyok...

Ámde magam sem vagyok több egy láncszemnél a nemzetiségek évezredekre visszafutó láncolatában. Pillanatnyi létező csupán, aki, miként a hajdani elődök is, gyermekeiben formálódik, él tovább. És ki tudja, milyen sorsokkal- génekkel teljesedik ez a vérvonal, s késői ivadékaim mely nemzeteknek a jellemét, küllemét viselik magukon? Kik ölelik majd egymást távoli utódaimban?

Nem tudhatom, így nem is gyűlölködöm. Hiszen talán épp azokat vetném meg, azokat becsmérelném, akik az én jövőbeli létem részei lesznek.

Ezek is érdekelhetnek