Valló László: Fonódó sorsok
Eszter lányunk szalagavatója (mint a főváros egyik református gimnáziumának jeles eseménye) a sok megható élmény mellett igazi unikummal is szolgált: egy szalagavatós kínai fiút láthattunk ünnepi bocskaiban lejteni a keringő dallamára. Kissé megmosolyogtatott az álmélkodó, kisfiúsan kerek arcával, a kerekedő pocakján feszülő nemzeti viseletünkkel, ámde meg is hatott: Lin Yida, egy távoli, nagy múltú ország fia, lányunk osztálytársa így is kinyilvánította, hogy immár új tagja nemzetünknek. Meglehet, ma még inkább kínai szív dobog a bocskai alatt, de évszázadok nemzedékei után magyarrá válhat, és a késői utódokban már csak a kerek arc és a furcsa, ferdén metszett szem őrzi majd a hajdani kínai ősök emlékét.
Mint ahogy a ma itt, a Kárpát-medencében élők is így őrizzük-hordozzuk a ki tudja, milyen őseink vonásait. Hogy csak magamat említsem: bennem legalább fél tucat nemzetiség fölmenői „ölelik egymást” (József Attila gyönyörű szavaival). A legmesszebbről talán a jász ősök jöttek; a mai Irán sós tavakkal, mocsarakkal borított sztyeppéiről indulhattak, s talán az éhínség, talán az ellenség sarkallta őket, hogy mind nyugatabbra vándorolva keressenek megélhetést, míg végül itt, az Alföldön megállapodtak, s elvegyültek a kunokkal. A német ősök – alighanem Mária Terézia biztatására – az 1700-as években kerekedhettek föl Türingia fenyvesekkel borított, üde-zord tájairól, s a Duna völgyét követve jutottak el Bajára, ahol fiaik-leányaik az ottani szerbekkel-horvátokkal kerültek rokonságba-komaságba, akiknek eredete azonban végképp a múlt ködébe vész.
Nem így a tót fölmenőké, ők már az Avar Birodalom idején is minden bizonnyal itt tanyáztak a Kárpát-medencében, s akiknek egyik késői utóda (az apai dédapám) annyira tót volt, hogy még magyarul sem tudott azokban az időkben, amikor – becsvágytól vezérelve – hátrahagyta az óturai ősi fészket, és Budapestre költözött.
Mennyi külön szálon futó, majd egymásba fonódó élet, mennyi sors, szenvedély, küzdelem, mennyi tragédia, dráma, regény, amelynek a csúcsán-végén vagyok! Mennyi nemzetség, mennyi ismeretlen, az évezredek homályába vesző, letűnt élet, amelyek által formáltattam magam is. S vajon ki mit tett hozzá, ki mit vett el abból, aki vagyok? Kinek tartozom köszönettel, s ki az, aki ártalmamra volt? Kit szeressek, kit vessek meg?! Hiszen ők mindannyian én vagyok...
Ámde magam sem vagyok több egy láncszemnél a nemzetiségek évezredekre visszafutó láncolatában. Pillanatnyi létező csupán, aki, miként a hajdani elődök is, gyermekeiben formálódik, él tovább. És ki tudja, milyen sorsokkal- génekkel teljesedik ez a vérvonal, s késői ivadékaim mely nemzeteknek a jellemét, küllemét viselik magukon? Kik ölelik majd egymást távoli utódaimban?
Nem tudhatom, így nem is gyűlölködöm. Hiszen talán épp azokat vetném meg, azokat becsmérelném, akik az én jövőbeli létem részei lesznek.
