Vigyázz jól a múltra! - A fájó emlékeket is tovább kell adni

Bergen-Belseni szakácsreceptek gyűjteménye – Sós ételek. Ez áll a megsárgult dokumentum fedőlapján. Adler Éva gondosan egybefűzte a francia kockás lapokat, kisalakú könyvecskét készített belőle. Hatvan oldalon sorakoznak gyöngybetűkkel a finomságok elkészítésének lépései. 1945. március 5-én látott hozzá a receptíráshoz ezzel a megjegyzéssel: „Isten nevében kezdem és kérem, adja meg minél hamarabb a lehetőséget a legegyszerűbb elkészítésére.” Az ínyencségek némelyike igencsak zsíros, kalóriadús étel, s figyelmen kívül maradtak a zsidó hagyományok. Egyik-másik mellett név szerepel, valószínűleg egymásnak diktálták a recepteket.

Ennek az értékes ereklyének a híre messziről érkezett hozzám. Koppenhágában élő lányom kapcsolatba került egy magyar gyökerekkel rendelkező hölggyel. Adler Éva a nagynénje volt, de családja múltjáról túl sok ismerete nincs, magyarul sem tud, ezért fordíttatja le angolra az elődeivel kapcsolatos dokumentumokat. Ebben szerelmes levelek éppúgy fellelhetők, mint a bergen-belseni koncentrációs táborban írott receptes füzet.

– Édesanyám Közép-Amerikából, édesapám Szegedről származik – meséli koppenhágai otthonában a filmoperatőr végzettségű, 64 éves Barbara Adler, aki a Dán Királyi Művészeti Akadémián tanított filmdizájnt. – Los Angelesben nőttem fel, 1969-ben költöztem Európába, már negyven éve élek Dániában. Nagynéném, Adler Éva Szegeden született 1913-ban, a második világháború után nálunk lakott a férjével, Jánossal (aki édesapám testvére volt), illetve a nagymamámmal. Sosem beszéltek az óhazáról, viszont a konyhából mindig csirkepaprikás, töltött káposzta, tarhonya és kuglóf illata áradt. Édesapám 1982-ben hazalátogatott Szegedre, az ötvenedik érettségi találkozójára, és a férjemmel együtt én is vele mentem. Beszélgetéseink során gyerekkoráról, iskoláiról, emigrálásának történetéről sok minden kiderült. Aztán a férjem készített egy hosszabb interjút Évával és Jánossal is, az általuk elmondottakból a fájdalmas múlt is felszínre tört.

Barbara édesapja a szegedi orvosi egyetem befejezése után Párizsba települt, majd Amerikába menekült. A nagybácsi megjárta a keleti frontot, orosz fogságba került, de szerencsére visszajött, így 1945 augusztusában újra találkozhatott Évával, a feleségével. Akit előzőleg édesanyjával és nagymamájával együtt Ausztriába deportálták, onnan pedig Németország északi részére, a bergen-belseni koncentrációs táborba. 1945 áprilisában vitték őket Theresienstadtba, májusban szabadultak. Szegedre tértek vissza, de végül Amerikába költöztek. Adler Éva 93 esztendősen hunyt el Beverly Hillsben.

– Sok évvel ezelőtt Évától kaptam egy dobozt – árulja el Barbara Adler. – Egyebek közt volt benne egy Theresienstadtban kiállított elismervény öt koronáról, egy sárga filcből készült csillag, egy hímzett mintákkal teli anyag és egy kézzel írott receptkönyv. Amikor a nagynéném átadta a „kincseit”, annyit mondott: „Vigyázz jól a múltra!” Szeretném megismerni a gyökereimet, ezért dolgozom fel a hagyatékot. A legfájóbb emlékeket is tovább kell adnom a gyerekeimnek.

* * *

Elmélyedve a témában kiderült, hogy több koncentrációs táborban is írtak a nők szakácskönyvet. Négyen-öten összeültek, és emlékezetből diktálták egymásnak a recepteket. Hat olyan füzetről értesültem, amelyik az osztrák Lichtenwörth és a német Bergen-Belsen lágereiben készült. Zajlanak tudományos kutatások, dokumentumkönyv, fotókiállítás, színházi előadás is született a témában. Eörsi Mátyás 2014 elején Holokauszt és a családom elnevezéssel indított útjára Facebook-csoportot, ahová mindmáig érkeznek személyes visszaemlékezések. A korábbi bejegyzések alapján vaskos könyv látott napvilágot, ebben két helyen is találni utalást receptgyűjteményre.

* * *

Muskát Zsuzsa édesanyja 18 évesen önként vonult be a KISOK-pályára, amikor felszólították a zsidókat, hogy jelentkezzenek munkára. Lichtenwörthben kötött ki. Az út során találkozott két csornai unokatestvérével, őket is oda vitték. Nincs válasz arra, miért ítélte magát erre a sorsra, amikor a nővére egy keresztény fiúval kötött névházasság (amely később igazi házassággá változott) révén elkerülhette a deportálást, árvaházban elhelyezett húga pedig a háború után az Exodus-hajóval kivándorolt Izraelbe, ahol ma is él két lányával.

– Sokáig semmit nem tudtam a szüleim múltjáról, még azt sem, hogy zsidó vagyok – tűnődik el Muskát Zsuzsa, akinek alapképzettsége nyomdász, de főleg szerkesztőként dolgozott. Máig ír gyerekverseket, régebben több sikeres könyve jelent meg. – Ahogy kezdett kinyílni számomra a világ, egyre több kérdést tettem fel odahaza. Apám mesélt a munkaszolgálatban átélt élményeiről, főleg kalandos történeteket, például olyanokat, hogyan loptak az éj leple alatt ennivalónak szárított kukoricát.

Anyám túlélte a lichtenwörthi lágert, ez nem volt titok, de nem akart róla beszélni. Zsigeri sérüléseit nehezen viselte, 33 évesen le is százalékolták.

Jóval édesanyám halála után, valamikor az 1980-as években szekrénypakolás közben találtam rá az egyedülálló receptekre – folytatja a hétunokás nagymama. – Nagyon megdöbbentem, ahogy felismertem a kézírását. Kockás papírlapokra tintaceruzával rótta a sorokat, cérnával fűzte össze őket, borítónak pedig kettéhajtott tábori levelezőlapot használt. Bár a kis receptfüzetnek egyre megviseltebb az állapota, azért minden évben, halottak napján ebből választok ki egy süteményreceptet, és megsütöm a családnak. Így emlékezünk.

* * *

Újabb receptleírásokat böngészek Gervai Judittal, az MTA Természettudományi Központja munkatársával, az ELTE Pszichológiai Intézetének oktatójával, akire szintén a Holokauszt és a családom című könyvben találtam rá. Édesanyját 21 évesen hurcolták el Lichtenwörthbe, családjából egyedül ő élte túl a háborút.

A koncentrációs táborban egy kettéhajtott igazolásra – ami arról szólt, hogy a csillagos házakra érvényes kijárási tilalom idején romeltakarításon dolgozott –, valamint egyéb papírlapokra, leltározásnál használatos kartonívekre, tábori levelezőlapra és testvére fényképének hátuljára írta le ceruzával a másoktól hallott recepteket, összesen 34-et. Sőt, fejből egy-két hosszú verset is lejegyzett. A francia borjúkotlettet így kommentálta: „Isteni, ezt anyuval megcsináltatom.” Nem tudhatta, hogy anyja akkor már nem élt, állítólag a bergenbelseni gázkamrában halt meg.

– Részleteiben semmit nem mesélt a mamám a megpróbáltatásairól – szögezi le Gervai Judit. – Hogy őszinte legyek, akkoriban nem is nagyon érdekelt ez a téma. Egyébként nem voltak titkok a családunkban. Apám megjárta a Donkanyart, hadifogságáról beszélt is nekünk.

Egyes bajtársaival haláláig barátságban volt. Édesanyám vidéki rokonai nem élték túl a háborút, a budapestiekkel pedig nem tartotta a kapcsolatot. 1986-ban átadta nekem egy borítékban az ételrecepteket, azzal a megjegyzéssel, hogy „itt az anyai örökséged”. Majdnem három évtized múltán vettem elő újra őket, amikor Czingel Szilvia könyvében olvastam arról a receptgyűjteményről, melyet öt 30 éves nő írt vagy diktált a lichtenwörthi lágerben. Anyám is abban a táborban volt „főzőtanfolyamon”, van is néhány azonos recept az övéi közt. Mivel ő szinte semmilyen konyhai tapasztalattal nem rendelkezett, biztosan mások elmondása után jegyezte le a recepteket. Szorongató történetről lebbentik fel a fátylat.

* * *

A Centropa Alapítvány munkatársai 2008-ig mintegy 220 életútinterjút készítettek 15 országban, melynek eredményeként létrejött az első online adatbázis, melyben zsidó családok élettörténetei és fényképei is hozzáférhetők. Czingel Szilvia néprajzkutató-muzeológus, az alapítvány munkatársa Budapesten találkozott az akkor 92 éves Endrei Istvánné Weisz Hedviggel, aki éppen flódnit sütött. A recept pontosítása végett levetette a polcról a szakácskönyvét, amiből kékes színű papírfecnik estek ki.

– Először azt hittem, naplójegyzetek – idézi fel a megrázó élményt Czingel Szilvia. – Aztán kérdezősködtem, de a néni kitérő válaszokat adott, mígnem elmesélte, hogy a lichtenwörthi lágerből származó receptek ezek, szám szerint 149 darab. A véletlennek köszönhetően 70 évnyi trauma kezdett feloldódni. A koncentrációs táborban az ételekről és az azok elkészítési módjairól szóló beszélgetések, illetve a receptek rögzítése a túlélési stratégia része volt. 
Pszichológiai tény, hogy a szexuális vágyakozás mellett az étel utáni sóvárgás képezte a leggyakoribb fantáziálást. Aki a holokauszt történetével foglalkozik, az bizonyára hallott már lágerekből kikerülő szakács- vagy receptkönyvekről. Abban különböznek a többi történeti értékű irattól, hogy ezek nem a holokausztról szólnak, még ha azokban a kegyetlen időkben is készültek.

Czingel Szilvia Szakácskönyv a túlélésért című könyve Endrei néni és családja életútját, holokausztélményeit és lágerben írott receptjeit mutatja be fotók kíséretében. Megjelenése után több olvasó jelentkezett a szerzőnél hasonló dokumentummal. Ami arra enged következtetni: még mindig sok érték lapul a fiókok mélyén. És ha azokat feldolgozzuk, beszélünk róluk, méltóképpen vigyázunk a múltra.