'Mire ágyba kerülünk, eszünkbe se jut a szerelem, aludni, megbékélni szeretnénk, de az sem megy...'

1946. 
A mai napon bevittem beszolgáltatás címén 13 mázsa és 24 kiló kukoricát. Ezért kaptam összesen 30 429 pengőt. Ugyanakkor 5 deka papucsszegért 15 000 pengőt fizettem. Vagyis egy mázsa tengeri 2300 pengő, egy deka szeg meg 3000 pengő. Továbbá egy liter petróleum 16 000, egy doboz gyufa 7000, 5 deka élesztő 20 000 pengő. Ha így megy tovább, egy hold kukoricaföld terményéért 10 deka szeget fogunk kapni. Kérjük az ipari termékek kicserélését a beszolgáltatott terményekre, mert ha adunk, akkor kapni is szeretnénk valamit…
(A Szabad Föld ára egy hét alatt a duplájára: 2000 pengőre nőtt.)

1956.  
Lapunk szerkesztősége ifjúsági témájú pályázatot hirdet, amelynek címe: Parasztifjúságunk boldogulásának útja a termelőszövetkezet. Népünk legdrágább kincse, jövője az ifjúság. Fogjon tollat idős és fiatal, közös munkával segítsük elő a tsz-fiatalok eredményeinek bemutatását. Az első díj egy csőbútor-garnitúra (kétszemélyes rekamié, két fotel, két szék, egy asztal üveglappal), a második díj egy világvevő rádió, az öt harmadik díj pedig egyenként húszkötetes könyvtár.

1966. 
Nagy mennyiségű csempészárut foglalt le a hegyeshalmi vámőrség. Ötven órát, huszonötezer töltőtollhegyet, illetve golyóstollbetétet akart az országba becsempészni Ervin Masny osztrák állampolgár. A hatóságok az árut elkobozták, a csempészt őrizetbe vették.

1976.  
Zenthe Ferenc nem nagyon szeret filmes történeteket mesélni, pedig az újságírók mindig ezt kérik tőle. Azt viszont szereti, ha kapitánynak, a Tenkes kapitányának titulálják. „Pedig az életben egyáltalán nem érzem magam kapitánynak. Közlegény vagyok, színész, akinek soha nem voltak nagyobb szerepálmai. Amivel megbíztak, eljátszottam, ha nem adtak szerepet, akkor sem bosszankodtam. Pár esztendeje már nem hívnak a filmgyárba, de ezen sem töröm sokáig a fejem, gondolom, most más típus a divat.”

1986. 
Ismerősömék parkettáztatják a lakásukat. A kisiparos a kisfiával együtt dolgozik, a gyerek élelmes, itt-ott segíteni is tud már. Az egyik napon azonban csak a gyerek érkezik, s egyedül lát neki a munkának. Ismerősöm kérdi tőle, mikor lesznek készen? Mire a gyerek: apukám éppen tárgyal egy újabb munkáról. Ha megkapja a megrendelést, akkor holnap itt végzünk, ha nem, akkor még eltart egy darabig…

1996.  
Nős vagyok, hat éve, két szép gyerekünk van, boldogan élhetnénk, de mégis baj van nálunk. Műszaki vezető vagyok, mikor este holtfáradtan hazaérek, rögtön szikrázik a levegő. Hogy a gyerekek az iskolában, hogy a nejem kft.-je csődben van, hogy a szomszéd bömbölteti a magnóját, hogy a postás kevesellte az újévi borravalót, mire én: az anyagraktáros nem tudja, hova lett másfél mázsa vörösréz, hogy az üzemi orvosunk a csínos nőket, ha kell, ha nem, levetkőzteti, hogy a MEO vezetője illatszerekkel kereskedik munkaidőben, és így tovább, vég nélkül. Mire ágyba kerülünk, eszünkbe se jut a szerelem, aludni, megbékélni szeretnénk, de az sem megy.

2006. 
Orbán Viktor szokásosnak mondható évértékelésén leszögezte: a következő kormánynak a szolidaritás kormányának kell lennie. Egyre többen vannak, akik nem fogadják el, hogy csak ennyire futja, akik úgy vélik, az ország többre képes. Úgy véli, elfelejtettük, hogy mi, magyarok egymásra is számíthatunk. Szerinte a mai hatalom politikája luxuspolitika, amely a kiváltságosoknak fényűző életet biztosít, míg a többieknek marad a bizonytalanság, a kilátástalanság, a csalódás.