Így még nem fogadtak... Ludmilla totyog elénk, mögötte lihegve jön Samu - Hangjukra érkezik a házigazda

Messziről olyan ő, mint Szörényi Levente. Közelebbről még jobban hasonlít rá. Pedig nem gitáros, énekes, zeneszerző ő, ha nem szíjgyártó (barátai csúfolódása szerint bőrnyűvő), igaz, abban erős. Nepp Dénes tavaly augusztus 20-án lett a Népi Művészet Mestere, amikor öt, határainkon túl élő és öt honi magyar énekest, táncost, zenészt díjaztak.

A kitüntetéssel pénz is járt, nem is kevés. Érdekes hely a műhelye, százéves szerszámokkal, még a nagyapától, Nepp Györgytől maradtak. Van újabb is, de ő inkább a régit, az örökséget használja. Jók azok még, nem spórolták ki belőlük az anyagot, a használattól meg mi bajuk lehetne.

A nagypapa az első műhelyét még szülőfalujában, Borjádon nyitotta. Megbecsült iparosként segédre is futotta. Szíjgyártónak lenni 1910-ben annyit jelentett, mint most menő autó-karosszérialakatosnak. Lószerszámokra akkoriban mindig jött igény, Nepp György dolgozott is reggeltől estig. Nyilván ez így maradt volna, ha nem jön a II. világháború, majd a békét követő téeszesítés.

Az öreg, némi rábeszélésre, vihette mindenét a termelőszövetkezetbe. Apró okosságok (ma úgy mondjuk, mutyik) akkor is léteztek: amikor végzett a téeszben, este dolgozhatott otthon a maradék szerszámmal, amit nem vettek leltárba; havonta ötkilónyi bőrrel boldogulhatott, ahogy tudott. Lószerszám mellett táskát, cipőt is varrt. Házigazdánk mutatja a cipőjét, amiben jár: alig múlt ötvenéves, viseli sokat, de ha kifényesíti, Operába is mehet vele, szégyenkeznie miatta nem kell.

Nepp Dénesből hogy lett szíjgyártó? Mondjuk úgy, családi hagyományt ápolva, de véletlenül. Édesapja érezte, neki valami tisztes állami foglalkozást kell keresnie, bőrhöz nem nyúlt, dolgozott banknál, gépállomáson, MHSZ-nél könyvelőként. Dénes Palánkon mezőgazdasági szakiskolát végzett. Érettségi bizonyítványa mellé gépészi oklevelet is kapott. Mehetett volna téeszbe gépészkedni, ahhoz a kedve hiányzott, vagy a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, oda meg a tudásszomj. Sok fontos dolog megelőzte a tanulást, felvételizni az esélytelenek nyugalmával elment, s bejött a papírforma, elutasították. Akkor kereste a honvédség, behívják, de 8 dioptriás szemüvege miatt úgy döntöttek, jobb, ha csak otthon védi a hazát.

A bőrösökhöz a nagybácsi, Csankó Zoltán ajánlotta be, mondván: a nagyapja is ügyes volt, a vér nem válik vízzé, a gyerekkel nem vallhattok szégyent, vegyétek fel! A kétéves iskolában (ma sem érti, miért) ő másfél év alatt végzett a bőrdíszműves osztályban.

Hogyan tovább? A lósport, a fogathajtás újra divatba jött Magyarországon. Az első önálló munkája emlékezetes: egy ember korabeli fotót hozott, Rudolf trónörökös koronázási hintója fonott, sallangos díszeinek terveivel.

Szegény Rudolf csúnya véget ért – azt nem tudni, hogy a tervezett szerszámok elkészültek- e valaha. Nepp viszont saját ötletekkel kicsit még megbolondította, segítséggel, éjjel-nappal dolgozva fél év alatt elkészítette. Akkoriban az itthon kapható álomautó, az 1500 köbcentis Lada 180 ezer forintba került. Ők kerestek ezzel a munkával annyit, vehettek volna belőle másfelet-kettőt.

Felfigyeltek rá a ménesgazdaságok: Bábolna, Mezőhegyes, Szilvásvárad, s lett dolga annyi, várólistára kerültek a vevők, egy-másfél évre tudta a megrendeléseket elfogadni.

Felfedezték a fogathajtók is. Elsőként Abonyi Imre rendelt tőle díszes szerszámokat. Ő négyesfogat-hajtásban akkora sztár, mint a fociban Puskás Öcsi; ötszörös világelső. Más volt még akkor a hajtás! Az első számban a lovakat, a fogatot, a lószerszámok küllemét külön pontozták, amivel komoly előnyt lehetett szerezni. Mindig Abonyi nyert, és Fülöp – tudják, Erzsébet királynő férje, aki a barackpálinka és a hölgyek nagy tisztelője – fogathajtóként, angol hidegvéréből kiesve, reklamált: azt a békát még csak lenyeli valahogy, hogy akadály- és maratonhajtásban jobbak a magyarok, de hite szerint a legszebb lovai és a legjobb szerszámkészítői neki vannak! Hogy nyerhetnek ebben is a magyarok?! S királyi szemével, kezével közelről meggyőződött arról, hogy tényleg, a bírók nem hibáztak, ez így igazságos – majd próbálta Nepp Dénest a saját brigádjába édesgetni. De ő maradt, hogy azután még négy fogathajtó-világbajnoknak – Bozsik Józsefnek, Bárdos Györgynek, Kecskeméti Lászlónak, Juhász Lászlónak – és „csak” magyar bajnoknak, Dobrovitz Jószefnek szabja, varrja saját kézzel a lószerszámokat.

A világ ébredt, s változtattak a szabályokon: az, hogy miként néz ki a fogat, a kézzel kivarrt, vágott-fonott sallangos díszhám szinte már semmit sem számít. Amitől Nepp szíve kicsit fáj. Olyan ez, mintha a műkorcsolya- világbajnokságon valaki otthonkában vagy kitérdelt mackóalsóban futna a jégre.

Érdekes, de kevésbé mutatós. Nepp visszavett a díszítésből, annyit, hogy aki ért hozzá, azért látja, rögtön tudja, ez az ő munkája. Nem túldíszített, de mutatós, minőségi.

Bár, ismeri be, egy reklamációt – 1979 óta, akkor lett szíjgyártó – ő is kapott. Egy lószerszám öt év alatt tönkrement. Vizsgálták, kiderült: nem a munkával, nem is a bőrrel volt a baj, a rozsdamentes acél nem bírta a kiképzést. Még az övre is, amit ő készít, öt év garanciát ad.

Most? Változott a kereslet. A lovaglás népszerű, rendelésre készít is lószerszámokat. Nem egyszerű, maga a rendelés fél napig tart, mindenre kikérdezi a vevőt, egészen pontosan mit szeretne. A bőrt régebben Pécsről rendelte, ám a gyárat eladták, a termelést kivitték Indiába. Most Angliából, Olaszországból hozat bőrt. Üzletében a lószerszámokon kívül árul táskát, övet, pénztárcát, még kutyanyakörvet is. Nem boldog tőle, de úgy van vele: neki a munka nem munka, inkább élvezet. Készíti, amire igény van, amit kérnek tőle. Nem panaszkodik, megrendelés, ha kevesebb is, mint régen, de van. Egy szintet kell csak lesétálnia, reggel nyolcra megy a műhelyébe, akkor dolgozik ötig, majd megissza az első kisfröccsét. Szekszárdi, saját borából készíti. Dolgozik még keveset, ír, bár a szíjgyártószakképzés megszűnt, azért szakkönyvet rendeltek tőle, ki tudja, hátha szükség lesz rá. Segítője van, Nepp szab, ő varr, a boltban árul. Két gyereke van, mit ad isten, a lánya bőripari mérnök.

– A világot megváltani én már nem fogom, tanulót sem fogadok, de panaszra nincs okom, mindig is élveztem az életet. Valamit konyítok a szakmához, voltam már Év mestere, kaptam Aranykéz-díjat és Magyar Kézművesség Nagydíjat. Minden elismerés jót tesz az ember lelkének, de igazán büszke a hallémre, a boromra vagyok, és a csupa jó bőrökre, amikkel dolgom akadt!