Balogh Géza: Harapós csuka

Elhanyagolt kis csatorna mentén bandukolunk, amikor megpillantok egy szakadozott vesszőkosarat. Az oldala már lyukas, és az egyik füle is hiányzik, el nem tudom képzelni, mit keres itt, három kilométerre a falutól. Dudvát szedtek bele, ebédet hoztak benne – vagy talán halásztak vele?! Hát persze, forgatom a kosarat, valamikor régen, negyven-negyvenöt éve mi is ilyennel húztuk az árkokat meg a Karasznát, merengek el a régi szép időkön, meg hurkoztunk, padmalyoztunk...

Az idő tájt történt az is, amikor egy kora tavaszi napon lejöttünk a Rétre apámékkal csukát hurkozni. Velünk tartott a három nagybátyám is, mind rátarti mesterember, akik sose nézték semmibe a „csíkászatot”, de ezúttal a szomszédunk, Juhász „Petró” Gyuri bátyánk rábeszélte őket a kirándulásra. Gyuri bátyánk zömök, erős hangú, fekete ember volt, és messze környék legismertebb orvhalásza. Szalka alatt, a Nemesek hídján megállított bennünket egy puskás-kalapos ember, és kötekedve odavágott:

– Na, csak nem halászni mentek!?

– De, oda – mondta Gyuri bátyánk.

– Hát csak menjetek. Legyen mán nektek is egy jó ebédetek! – döcögött a kacagástól a kalapos.

Nem sok hiányzott, hogy Gyuri bátyánk lezavarjon neki egy képest, de a többiek intettek, s otthagytuk a kötekedő puskást.

A hurkászáshoz nem kell egyéb, csak egy darab vékony drót, amiből majd a helyszínen hurkot formázunk, s felkötjük egy botra. Február végén, március elején ívik a csuka, a kora tavaszi tiszta vízben könnyű őket észrevenni a magas partról. No de a csuka óvatos, apáink pedig igencsak nagy hanggal bírtak – hiába volt minden kísérlet, a hal folyton megugrott. Pedig már ott volt a derekán a hurok, de ekkor hol az egyik nagybátyám bődült el, hol a másik, hol az egyik bukfencezett le a csúszós parton, hol a másik... A part jeges volt még, sáros, meg hát a pálinka is rendesen fogyott, úgyhogy be is fejeződött a halászat nemsokára, és elindultunk hazafele.

A csatorna partján vezetett az utunk, mikor az egyik elöl nyargalászó kisöcsénk megtorpant, dermedten mutatott le a vízre. Egy hatalmas, majd’ méteres csuka napozott a szélen. Eddig nagy hangjuk volt az öregeknek, de most elhallgattak ők is. Itt a csuka, a hurkok pedig már rég a zsebben! Ráadásul Gyuri bátyánk is lemaradt valamerre – nem volt mese, apámnak kellett learaszolnia a vízhez. Ivott persze ő is, de egy kőművesmester egy szál pallón se billeg! Ki is rántotta a partra a halat, ahogy az elő van írva. Büszkén vittük hazafele, amikor a hídon elénk lépett megint az a kalapos- puskás ember.

– Na, hadd nézzem!

Apám a lába elé lökte a csukát.

– Úgy látom, már döglött. Hát ti dögöt visztek haza? – kacagott gúnyosan, és megmarkolta a csukát, próbálta szétfeszíteni a pofáját. A csuka azonban ekkor fordult egyet, és máris szájában volt a sapkás keze. Ordított, és rázta volna le magáról a halat, de annak fogai mind mélyebbre hasítottak a húsába. Patakzott, fröcsögött a vér, és a mi kezdeti derültségünk lassan-lassan rémületbe csapott át: mi lesz, ha ennek az embernek leharapja kezét a csuka?!

De nem harapta. Addig ugrált, csapkodott, hogy végül mégiscsak elengedte. Méghogy elengedte! Úgy elrepült, mint egy darab kő – bele a Krasznába. Egy ideig még bágyadtan körözött, aztán méltóságteljesen lemerült végleg.

Csak ekkor döbbent rá a csapat, hogy volt hal, nincs hal, elment életünk fogása. Az öregek is elképedve néztek össze, félő volt, hogy menten agyonütik a kalapost, de aztán sápadt arcára, vérző kezére néztek, és kezdtek megbékélni.

– Maradt még egy kis pálinka? – mordult fel ekkor apám.

Maradt. Nem sok, talán másfél deci, de hazáig négy felnőttnek pont elég. Apám azonban a sebre öntötte mindet, hogy elállítsa a vérzést. A többiek szótlanul, összehúzott szemöldökkel néztek – mai napig se tudom, hogy azt a fájdalomtól ugráló embert vagy a pálinkát sajnálták-e jobban.

Másnap délután ugat a kutyánk, a tegnapi csukafogta ember áll a kiskapuban.

– Köszönöm, Barnám! – nyújtotta ép bal kezét apámnak. – A tegnapiért – mondta, és letett apám elé egy korsót. – Rizling. A Cserepes-hegyről.

Azzal fogta magát, és elment. A bor pedig elfogyott még aznap. Jöttek a rokonok, a barátok, anyánk tepertős pogácsát sütött, meg estére kolbászt – szép este volt.

Csak mi, sihederek morgolódtunk a cserépkályha mellett, hogy mennyivel jobb lett volna a rántott csuka. De nem figyelt ránk senki. És ez így volt rendjén akkor.