Váltani sose késő

Negyvenhárom esztendeje, hogy vizsgáztam nála. A mi évfolyamunk volt Gödöllőn az első, amelynek gyakorlatokat, sőt tanársegédként már előadásokat tartott, s ezek soha nem voltak unalmasak. A viccei ugyanúgy „bejöttek”, mint egy-egy József Attila-idézet, s órán kívül is sokat voltunk együtt, a szakmánál sokkal többet adott nekünk. Kapcsolatunk azóta is eleven, így történt, hogy legutóbbi évfolyam-találkozónkon – mert akkor még hivatalosan „csak” docens volt – tiszteletbeli professzorunkká fogadtuk. Ezután az egyetem is ezt tette, elismerve érdemeit, fél évszázad munkáját.

– Jólesett ez is – mondja most, hogy a következő találkozóra készülünk. – De amikor Makra Géza a számomra oly kedves évfolyam nevében átölelt, szavak helyett egyszerűen elbőgtem magam. Édesapám tanár, édesanyám tanító volt, tanár a feleségem meg az öcsém is, és úgy éreztem, hogy ez mindannyiunknak szól. Mert a szeretet nálunk soha nem volt üres szó...

A felvidéki Felsőkirályiban született, és ma már 74 éves. A Lencsés család a csehszlovák–magyar lakosságcsere révén, 1947 szeptemberében került Gödöllőre, s hogy a vagon után lakáshoz jutottak és a szülei állást kaptak, az felért a csodával. Őt felvették a premontrei igazgatás alatt álló Szent Imre utcai római katolikus iskolába, első tanítója az édesanyja volt. Édesapja pedig – „Ép testben ép lélek” – testnevelő tanárként az edzője. A gimnáziumi érettségi előtt magyar–népművelés szakra akart jelentkezni, aztán mégis az Állatorvosi Főiskolát választotta. Ebből később Állatorvos-tudományi Egyetem lett, már ott kapott diplomát.

Közben a csapatával röplabdában megnyerte az országos egyetemi-főiskolai bajnokságot. Tanársegédként az egyetemen az Élettani Tanszékre, a példaképe, dr. Kemény Armand mellé került, tőle rengeteget tanult szakmailag, műveltségben, emberileg egyaránt. Nemkülönben dr. Tóth Béla Lajostól, az Állatélettani és Állat-egészségtani Tanszék vezetőjétől Gödöllőn, akinek 1973- tól lett a munkatársa. A termelésélettan című tárgyat ő oktatta évtizedeken át.

– Nem éppen szokványos, hogy valaki ilyen előzmények után idegenvezető, majd a turizmus és művészet tárgy tanára lesz. Hogyan jött a váltás gondolata? – kérdezem.

– Engem ez mindig érdekelt, és váltani sose késő. Még fiatal oktatóként tíz éven át egy hallgatói közösség, a Palóc Klub vezetője voltam, kirándulásokat szerveztünk a Felvidékre is, néprajzi, irodalmiművészeti barangolásokat. Nem sokkal azután, hogy nyugdíjba mentem, beszélgettem egykori gimnáziumi tanárnőmmel, aki a történelmet és a földrajzot tanította nekünk, de emellett elvégezte az egyetemen a művészettörténet szakot is. Kérdezte, örök nyüzsgő emberként mit fogok most, nyugdíjasként csinálni, és fölvetette, hogy jelentkezhetnék egy idegenvezetői tanfolyamra. Megtetszett az ötlet – így lettem idegenvezető, országjárás- vezető. Most főként a Gödöllői Királyi Kastélyban és a Máribesnyői Nagyboldogasszony-bazilikában, a Basilica Minorban fogadom a vendégeket.

Gróf Grassalkovich Antalról, aki 1758-ban határozta el a besnyői templom építését, színjátékot írtam, ezt be is mutatták. S miután az egyetemen elindult a turisztikai képzés – amiben egy kis részem tán nekem is volt –, címzetes professzorként enyém lett a turizmus és művészet tantárgy. Így a hallgatóimnak is megmutathatom, milyen szép ez a város.

A máriabesnyői bazilikában végzett tevékenységéért XVI. Benedek pápától személyes elismerést kapott. Megírta a Gödöllői Kisállattenyésztési Kutatóintézet történetét, s egy gödöllői útikalauzt – ez még megjelenésre vár. Negyven éve, hogy megházasodott, két gyermekük és – eddig – két unokájuk született. Kisgyermekként a családjával a kényszer hozta Gödöllőre, de ma már el se tudná képzelni az életét máshol.